Victor Hugo: A nevető ember

"A romantikus költészet, dráma- és regényirodalom legnagyobb francia klasszikusának hatalmas regénye a XVIII. század nemesi Angliájába vezet bennünket. Hugo színes és groteszk végletek közt csapongó képzelete viharos erővel sodorja az olvasót regényes tájakra, festői koldusnyomorba, hivalgó főúri pompába, de mindenütt az igaz emberséget, a szabadság nemes eszményeit kutatja, és egy nagy forradalmár szertelen gyűlöletét zúdítja a zsarnokság minden formájára. Victor Hugo csalhatatlan művészettel tárja fel a tragikus embersors lenyűgöző pátoszát, s a bohóctragédia hálás témája mindig megtalálja a szívünk titkos kamráihoz vezető utat, a részvét útját."

Ez a második könyv amit Victor Hugo-tól olvastam. Az igaz, hogy A nyomorultak talán ismertebb , mint ez a könyv , de mégis ez tetszett jobban. Valamiért a történetet is közelebb éreztem magamhoz, meg terjedelméből kifolyólag (A nyomorultak 1400 oldal, ez "csak" 600) könnyebben átlátható, mint a Nyomorultak

Egy gyermeket, akit 2 évesen a gyermekkereskedők elcsúfítottak(arcát úgy "szabták" át, hogy örökké nevet, még akkor is , ha nem) magára hagynak Anglia egyik kikötőjében. Útnak ered, kószálása közben pedig talál egy leánycsecsemőt, akinek az anyja megfagyott a nagy hidegben, így magához veszi. Ursus a mogorva filozófus, komédiás, orvos fogadja be mindkettejüket, és csinál belőlük(a lányból és a fiúból) ismert embert. Ahogyan cseperednek, szinte törvényszerűen a két fiatal egymásba szeret. Az egyre nagyobb ismertség azonban egyre nagyobb veszélyeket hoz, mígnem egy napon a tengerpartra vetett palackposta feje tetejére állítja a fiú életét. A nevető ember, más néven Gwynplaine (akárhányszor olvasom és látom ezt a nevet, egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni. Most is fel kellet ütnöm hozzá a könyvet, hogy le tudjam írni.), megtapasztalja a gazdagok életét, és elszalad vele a ló, minden érzését, meggyőződését maga mögött hagyja. A végén mégis rájön ki is ő igazából, csak addigra egy kicsit már késő.

Megrázó a vége, de mégis annyira igaz. Ha elszáll valaki magától vagy a gazdagságtól vagy a rangtól, ha valaki elfelejti honnan jött, és elveszti igazi énjét, annak valahogy egy idő után törvényszerűen tragédiába torkollik az élete. Egyesek, ha szerencsések, még időben észbe kapnak és megpróbálhatják rendbe tenni azokat a dolgokat, amik elromlottak. Persze garancia így sincs arra, hogy minden úgy lesz, mint azelőtt, sőt, az sem biztos, hogy sikerül rendbe hozni a dolgokat. De egy próbát azért mindenképpen megér.

Gwynplaine egyik percről a másikra döntött többször is úgy, hogy véget vet az életének. Lehet, hogy én nem tudtam beleélni magam igazán a helyzetébe, de nekem az öngyilkosság meg sem fordult volna a fejemben, mint lehetőség, egyik helyzetben sem. Ráadásul, ő úgy állt ehhez a dologhoz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ilyen szempontból egy picit fura volt ez  De lehet, hogy ha nekem kellett volna olyan körülmények között élnem, én is másképpen döntöttem volna, mint most ilyen idősen, ebben a  korban.

De mindenképpen érdemes elolvasni egyszer. Tele van nagyon igaz, és aktualizálható gondolatokkal csakúgy mint A nyomorultak. Azt hiszem nem kérdés, hogy A párizsi Notre Dame c. művét is el fogom olvasni. Az eredetit, a regényt,  nem a mesét ( bár az is nagyon jó). :)

Nekem a fenti borítós verzió van meg. Nem a legszebb, de akkoriban, amikor 20 Ft volt egy könyv (mennyire jó lenne, ha most is kb. ennyibe kerülnének), nem valószínű, hogy a borító szépségére mentek.

Végezetül néhány idézet:

"Minden ember átélhet a maga sorsában egy külön világvéget. Ezt nevezzük kétségbeesésnek."

"A csalódás íja komor erővel röpíti az embert a valóság felé."

"A mosoly helyeslést jelent, a nevetés gyakran kereken visszautasít."

"Minden emelkedőért lejtő a jutalom."

"A sors keresztúthoz hasonlít, az irányválasztás mindig félelmetes." 

Értékelés: