Egy nyugtalan képzeletű koldusfiúcska a XVI. századi London nyomortanyáin könyveket olvas, és királyokról álmodik… Érdeklődése egy napon egészen a királyi palotáig sodorja, és egyszerre csak bent van a pompás termekben, s a vele egyidős királyfi játékból ruhacserét ajánl, csak egy-két pillanatra. Nos, ez a játék, különféle félreértések miatt, valóságra fordul! A koldusfiú hónapokon át élheti a királyfiú fenséges, de cseppet sem irigylésre méltó életét, a királyfiú pedig szörnyű megaláztatások és szenvedések közt kénytelen ismereteket, emberséget és bölcsességet gyűjteni eljövendő országlása idejére. Mark Twain részrehajlás nélkül mindkét sorsnak a legalaposabban végére járt, mint aki maga is hol koldusnak, hol királyfinak álmodja magát…
Egyik nap elvonultam a könyvespolc előtt, ami előtt egyébként minden egyes nap elhaladok, balra néztem és megakadt a szemem egy elfektetett könyvön, aminek koldus és királyfi volt a címe.
Kivettem, belenéztem és úgy döntöttem, elolvasom.
Tom Clancy koldus, nyomorban él, apja és nagyanyja rendszeresen veri őt, ha nem hoz haza semmit. Szeret tanulni, olvasni, ha lehetősége van rá lopva, azt ki is használja. Királyokról, királyfiakról álmodik. Egy nap összeakad Edwarddal (VIII. Henrik fiával), a herceggel, aki szívesen kipróbálná, milyen is szabadon élni, udvari kötöttségek és etikett nélkül.
Ki nem ismerné a klasszikus Koldus és királyfi című mesét? Szerintem már valahol mindenki találkozott vele engem kivéve. Rémlik valami, hogy talán rajzfilm formájában kiskoromban volt szerencsém a történethez, de mindösszesen annyi maradt meg, hogy egy királyfi meg egy szegény fiú találkoznak és cserélnek.
Azonban most, hogy rátaláltam az eredeti regényre, gyorsan pótoltam is az elmaradásomat.
Elsőként azt érdemes elmondani, hogy ez nem olyan regény, amin érdemes átszaladni. Nem kimondottan mese, de kicsit mégis az, még akkor is, ha nem nézzük a benne elrejtőző illusztrációkat , amik egyébként tökéletesen kiegészítették a történetet. ( Nem épp egy mai kiadás került a kezembe...) A cselekmény maga nem bonyolult és szövevényes, igaz a szereplők minden apróságot hatalmas dologként éltek meg, az én ízlésemnek kissé túlságosan teátrálisan. Nem tudom pontosan, hogy ez Mark Twain stílusjegye vagy a szereplőket alkotta meg direkt ilyennek, a kornak megfelelően. Nincs összehasonlítási alapom, tekintve, hogy ez az első regényem tőle. Nem volt egyébként annyira zavaró, csak inkább emlékeztetett emiatt egy mesére, olyan szempontból azonban korántsem mese, hogy valós történelmi alapokon nyugszik.
Igyekszik korhű képet festeni az olvasó számára az 1500-as évek Angliájáról VIII. Henrik uralkodása alatt, az emberek szokásain, a törvényeken, a kor ideáin át egészen az épületek és a környezet aprólékos leírásáig. De micsoda leírások voltak! Szinte olyan volt, mintha egy - egy szó egy- egy ecsetvonás lenne és mondatról mondatra tárulna fel előttünk az a kép, amit a szerző láttatni akar a kedves olvasókkal. Az utolsó szalmaszálig láttam magam előtt azt a szobát, ahol Tom lakott vagy láttam a palotában a lakomához terített asztalt, telis - tele finomabbnál finomabb falatokkal.
Azonban maga a cselekmény nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az rendben van, hogy két kisfiú helyet cserél. Az is rendben van, hogy Tom Clancy mondhatni majdnem tökéletesen akklimatizálódott viszonylag rövid időn belül az új környezetéhez. Persze, könnyű dolga volt, mert sokan voltak a segítségére, de látszott rajta, hogy nem csak élvezi a jó körülményeket, meg az új helyzetét, hanem meg is akar felelni, méltó akar lenni arra a posztra, ami az ölébe hullott egy szerencsés véletlen folytán.
Mindez a másik szereplőről, Edwardról már nem mondható el. Annak ellenére, hogy az elején mennyire lelkendezett arról, hogy Tomnak milyen jó, amiért szabadon játszhat, járhat - kelhet, semmi hajlandóságot nem mutatott bármely említett tevékenység kipróbálására. Nyilván nem volt olyan könnyű dolga, hisz ki akarna önként nyomorba zuhanni és ott élni. Az is nehezítette a helyzetét, hogy úri származását nem volt képes levetkőzni kinézete, rongyos ruhái ellenére sem és ugyanolya gőgösen, lekezelően bánt a szegényekkel, mintha a trónon ülve beszélne hozzájuk. Nem vitatom, néhányuk megérdemelte ezt a stílust, még akkor is, ha nem vették őt komolyan, hanem egyenesen a szemébe nevettek és teljesen elmeháborodottnak titulálták.
Azonban most, hogy rátaláltam az eredeti regényre, gyorsan pótoltam is az elmaradásomat.
Elsőként azt érdemes elmondani, hogy ez nem olyan regény, amin érdemes átszaladni. Nem kimondottan mese, de kicsit mégis az, még akkor is, ha nem nézzük a benne elrejtőző illusztrációkat , amik egyébként tökéletesen kiegészítették a történetet. ( Nem épp egy mai kiadás került a kezembe...) A cselekmény maga nem bonyolult és szövevényes, igaz a szereplők minden apróságot hatalmas dologként éltek meg, az én ízlésemnek kissé túlságosan teátrálisan. Nem tudom pontosan, hogy ez Mark Twain stílusjegye vagy a szereplőket alkotta meg direkt ilyennek, a kornak megfelelően. Nincs összehasonlítási alapom, tekintve, hogy ez az első regényem tőle. Nem volt egyébként annyira zavaró, csak inkább emlékeztetett emiatt egy mesére, olyan szempontból azonban korántsem mese, hogy valós történelmi alapokon nyugszik.
Igyekszik korhű képet festeni az olvasó számára az 1500-as évek Angliájáról VIII. Henrik uralkodása alatt, az emberek szokásain, a törvényeken, a kor ideáin át egészen az épületek és a környezet aprólékos leírásáig. De micsoda leírások voltak! Szinte olyan volt, mintha egy - egy szó egy- egy ecsetvonás lenne és mondatról mondatra tárulna fel előttünk az a kép, amit a szerző láttatni akar a kedves olvasókkal. Az utolsó szalmaszálig láttam magam előtt azt a szobát, ahol Tom lakott vagy láttam a palotában a lakomához terített asztalt, telis - tele finomabbnál finomabb falatokkal.
Azonban maga a cselekmény nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az rendben van, hogy két kisfiú helyet cserél. Az is rendben van, hogy Tom Clancy mondhatni majdnem tökéletesen akklimatizálódott viszonylag rövid időn belül az új környezetéhez. Persze, könnyű dolga volt, mert sokan voltak a segítségére, de látszott rajta, hogy nem csak élvezi a jó körülményeket, meg az új helyzetét, hanem meg is akar felelni, méltó akar lenni arra a posztra, ami az ölébe hullott egy szerencsés véletlen folytán.
Mindez a másik szereplőről, Edwardról már nem mondható el. Annak ellenére, hogy az elején mennyire lelkendezett arról, hogy Tomnak milyen jó, amiért szabadon játszhat, járhat - kelhet, semmi hajlandóságot nem mutatott bármely említett tevékenység kipróbálására. Nyilván nem volt olyan könnyű dolga, hisz ki akarna önként nyomorba zuhanni és ott élni. Az is nehezítette a helyzetét, hogy úri származását nem volt képes levetkőzni kinézete, rongyos ruhái ellenére sem és ugyanolya gőgösen, lekezelően bánt a szegényekkel, mintha a trónon ülve beszélne hozzájuk. Nem vitatom, néhányuk megérdemelte ezt a stílust, még akkor is, ha nem vették őt komolyan, hanem egyenesen a szemébe nevettek és teljesen elmeháborodottnak titulálták.
A vége is mondhatni meseszerű, de azért megvolt benne a tanulság is, amit Edward részéről végig hiányoltam. Azért mégiscsak tanult valamit ő is a cseréből, még ha ez útközben nem is derült ki,
A meseszerű véget keveri a valósággal, hiszen Edward itt is úgy éli tovább életét, ahogy valójában tette, viszonylag röviden.
Mindenképpen érdekes olvasmány és határozottan a könnyebben befogadható klasszikusok közé tartozik.
A meseszerű véget keveri a valósággal, hiszen Edward itt is úgy éli tovább életét, ahogy valójában tette, viszonylag röviden.
Mindenképpen érdekes olvasmány és határozottan a könnyebben befogadható klasszikusok közé tartozik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)