Nicholas Sparks: Hosszú utazás (The Longest Ride)

Két szerelem. Két szívbe markoló történet az örök reményről és mindarról, ami igazán fontos az életben… 

Ira Levinson egy hideg téli reggelen balesetet szenved: autójával átszakítja az út menti szalagkorlátot, és az árokban landol. A kilencvenegy éves, rákbeteg férfi a lassan behavazódó autóban kényszerülne szembenézni a halállal, ha imádott felesége, Ruth nem sietne a segítségére. Az asszony kilenc éve meghalt, ám Ira valósággal úgy érzi, Ruth még mindig mellette van, és ez arra készteti őt, hogy felelevenítse egy nem mindennapi szerelem és házasság történetét. Sophia Danko művészettörténetet tanul a Wake Forest Főiskolán, és életében először – baráti unszolásra – részt vesz egy rodeón. Itt ismerkedik meg Luke Collinsszal, az egyik rodeóssal, és a két fiatal között hamarosan szerelem szövődik. Sophia nagyvárosi lány, okos és ambiciózus, míg Luke egy farmon él az édesanyjával, és kőkeményen dolgozik a megélhetésért, még súlyos sérülése miatt sem adja fel a rodeózást. Kérdéses, hogy két ennyire különböző, ilyen eltérő családi háttérrel és érdeklődéssel rendelkező ember megtalálhatja-e egymás mellett a boldogságot. A sors úgy hozza, hogy a két pár története különös módon egybefonódik, és az események innentől kezdve nem várt fordulatot vesznek. 

Sparks regényei nem ismeretlenek számomra, bár munkásságával inkább filmek formájában szoktam találkozni, ám ez most egy szerencsés véletlen folytán nem így esett.

Sophie barátnője elrángatja őt egy buliba, mondván, ki kell mozdulnia. Így találkozik a keménynek tűnő, ám mégis gyengéd cowboy-jal, Luke-kal. Vonzalmuk egymás iránt azonnali és megingathatatlan. Már csak az a kérdés, hogy sorsuk miként kapcsolódik Irához, az idős férfihez, aki az árokban autójának foglyaként várja a halált egy éjjelen.

A könyvet az egyik kolléganőmtől kaptam kölcsön egy másik Sparks könyvvel együtt. Nem tudtam előre, hogy melyik két regényt hozza majd, de úgy voltam vele, hogy Sparksban annyira nem fogok talán csalódni. Mikor elolvastam a fülszöveget, akkor jöttem rá, hogy ez bizony az áprilisban mozikba kerülő Sparks film regény verziója (The Longest Ride), így egyértelművé vált, hogy a két könyv közül ez lesz az első.

Az író regényeinek van egy jól bevált receptje, amitől nem nagyon szokott eltérni, így viszonylag könnyen kiszámítható, hogy mivel fog találkozni olvasás közben az ember. Nem mondom, hogy ez olyan nagyon rossz dolog, mert legalább minimalizálódik a csalódás esélye.

Itt is megvoltak azok a bizonyos kötelező elemek, elsőnek például az észak - karolinai helyszín. Mondjuk pont ezzel abszolút nincs bajom, már csak azért sem, mert az egyik kedvenc államom. Ugyanúgy megtalálhatóak államon belül a gyönyörű fehér homokos tengerpartok, a varázslatok tavak és a farmok is a nagyvárosok mellett. Tudom, hogy ez igaz más államokra is, de valahogy mégis ennek a varázsa mellett kötöttem ki. De nagyon eltértem a lényegtől. Szóval a megszokott helyszínt kipipálhatjuk, mert az megvan. Aztán van egy szerelmespárunk, akik összejönnek, és együtt élnek át ezt - azt, majd végül, de nem utolsósorban van egy második cselekményszálunk, ami valószínűsíthetően nagyot csattanva köti majd össze a két szálat.

Ez a 4. könyvem a szerzőtől, és ezekből eddig ez volt a leginkább csattanó- és sírásmentes regény. Valahogy nem fogott meg a vége, nem érintett meg, még akkor sem, ha nem volt igazán előre látható. Megmondom őszintén, az egész mellékszál valahogy kilógott, és hosszúságához képest nagyon minimális felületen kapcsolódott a fő sztorihoz. Persze a megoldáshoz elkerülhetetlen volt, ezt elismerem, azonban a hosszúságával akkor sem voltam kibékülve. Mindezért azonban kárpótolt a könyv tematikája. Imádom a rodeók és cowboyok világát, hangulatát. Sokszor letapadok a tv előtt, mikor bikarodeó közvetítés megy, úgyhogy nem teljesen ismeretlen világba csöppentem, de ez egyáltalán nem volt hátrányára.

Bár személyesen nem találkoztam egy igazi, vérbeli cowboy-jal sem (ami kési nem múlik...), de legyen szó hollywood-i filmről, a PBR (Professional Bull Riders) versenysorozat közvetítéseiről vagy egy jól megírt könyvről, egy biztos, árad belőlük valami nyers erő, természetes magabiztosság és egy nagyon egyedi életszemlélet, életvitel képviselői, ami kimondottan vonzóvá tudja tenni őket (bár ez egyéni ízlés kérdése is).

Ez alól Luke sem volt kivétel. Edzett , kemény fickó, nagy igazságérzettel, emellé kissé konzervatív is, de egyáltalán nem rossz értelemben. Tetőtől talpig úriember, nyugodt és csendes attitűddel. Mondjuk ez a tulajdonsága, hogy  egy csomó dolgot harapófogóval kellett kiszedni belőle, engem valószínűleg az őrületbe kergetett volna, de Sophie nagyon jól bírta. Azonban ez a csendesség talán abból is fakadt, hogy neki is voltak titkai, félelmei, érzelmei, amit bizony nem feltétlenül volt képes bárkivel megosztani, a bizalmát pedig ki kellett érdemelni. Sophiának pedig pontosan ilyen biztos pontra volt szüksége az életében, mint Luke, egy megbízható, álladó, komoly társra.

A fő konfliktus alapját a két világ ütközése adja. Sophie tipikus nagyvárosi lány ún. "sorrority girl", akinek a szociális élete elég zsúfolt, még úgy is, hogy nem sokat jár bulizni barátnőivel, emellett pedig imádja a művészetet.

Luke pontosan az ellentéte, hagyománytisztelő, egyszerű srác, persze nem pejoratív értelemben. És ezt a két világot nem egyszerű összehozni, nem sok bennük a közös pont. Fel kellett tenniük magukban a kérdést, hogy hajlandóak - e áldozatokat hozni a másikért, szeretik - e annyira egymást.

A film verziót (feliratos trailer) is sikerült már megnéznem és azért egy kis kesernyés szájízt hagyott maga után. Szó se róla, Scott Eastwood igencsak szemrevaló emberke, ráadásul egészen jól hozta Luke szerepét, mégsem tükrözte a könyv lényegét. Nagyon sok apró, de annál fontosabb információ kimaradt a filmből, ami ezt a helyzetet előidézhette, gondolok itt pl. Luke anyagi helyzetére, amit a filmben egy mondattal elintéztek, vagy éppen a sérülésére, ami a  könyvben sokkal nagyon hangsúlyt kapott, és jól is volt ez így. Viszont kettejük románca jobban kiemelkedett a filmvásznon. Imádtam az első randijukat a tóparton (ilyen randit én is akarok!), meg Luke finom, visszafogott udvarlását. Olyan kis mosolyognivaló volt. Egyszer érdemes volt megnézni, egy átlag romantikus filmnek elment, már csak a fent említett úriember miatt is.

A könyvnek is megvoltak a maga negatívumai, de ez esetben sem bánom, hogy a kezembe került.