Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

Egy szerelmes tinilány a zombik világában 

Mary világában egyszerű szabályok uralkodnak. Ha élni szeretnél, nem hagyod el a faludat és nem lépsz be a Kezek és Fogak Erdejébe, a zombik közé… 

A falu lakói életüket a közösségnek szentelik: elfogadják a Nővérek irányítását, buzgón szolgálják Istent, párt találnak maguknak és gyermeket nemzenek. A Föld utolsó túlélőiként kötelességük elfogadni sorsukat. 

A faluban azonban rejtélyes események történnek, ráadásul Mary nem a neki rendeltetett férfiba szeret bele. Nincs maradása: elindul, hogy a védelmező kerítés túloldalán kilépjen az ismeretlenbe, és választ kapjon kérdéseire. 

De vajon győzedelmeskedhet-e a szerelem, ha látszólag a halálról szól az élet?

Ahogy ígértem, kapjátok is az első könyves bejegyzést a vegyes felvágott- mentes időszakban.

Ez a könyv is olyan, mint sok másik, abból a szempontból, hogy viszonylag hosszú idő óta csücsül a várólistámon, és a polcomon is, ezért került be az idei várólista - csökkentős versenyzők közé. A polcomra egészen pontosan tavaly szülinapomkor került, amikor is @Timus lepett meg vele.

Mary a faluban lakik. A faluban, amit egyetlen kerítés választ el az elátkozottaktól, azoktól, akik veszélyt jelenteknek az emberekre. Az emberekre, akik fennmaradásukért küzdenek. Vajon egy ilyen küzdelemben mennyi helyet kapnak az egyéni álmok, remények és érzelmek?

Meg kell mondjam, nem azt kaptam a regénytől, amit vártam. Azt nem tudom megmondani, hogy jobbat vagy rosszabbat, de mást kaptam. Olyasmi regényre számítottam, mint amilyenek mostanában a fantasyk általában, amelyben van a főhős, jön a dögös pasi, aki ez esetben épp rohad és bomlik menet közben, tekintve, hogy zombikról szól a könyv, jól egymásba szeretnek és együtt küzdenek a gonosz ellen. Nem is kérdezzétek, hogy ezt mégis honnan szedtem, mert fogalmam sincs. Lehet, hogy olvastam valahol, és megragadt a tudatomban ez a téves információ. Mindenesetre az hiszem mondhatom, hogy örülök annak, hogy csalódnom kellett benne.

A regényt áthatja valami sötét reménytelenség, amelyben talán az egyetlen fénysugár Mary hite és reménye. A remény, hogy nem ők az emberi faj utolsó egyedei, és hogy van élet a kerítésen, az erdőn túl is.

Az alaptörténete nagyon tetszett, amit nagyban megtámogatott a leírásokkal keltett hangulattal is, szinte éreztem a világ sivárságát és a szereplők kétségbeesését.

A világ is elég alaposan kidolgozott, de azért maradtak bennem kérdések bőségesen, amit remélhetőleg a következő részekben megválaszol majd az írónő. Azonban ennek ellenére érthető volt minden, az őrzők feladata, az elátkozottak viselkedése, átváltozása, és a nővérek szerepe is nagyjából.

A jelen idejű E/1-es elbeszélésbe kicsit nehezen rázódtam bele, valahogy ez még mindig idegennek hat számomra és jó pár oldalnak el kell telnie, mire belerázódom a stílusba, amit itt az  is nehezített, hogy a mesélő személye, maga a főhős, Mary, finoman szólva sem lett a kedvencem. Régen olvastam ennyire idegesítő főhősről. Olyan nagyon hülye és logikátlan dolgai voltak, hogy az csak na. Értem én, hogy zombik, meg tinik, de na. Akkor a társai miért tudtak úgy viselkedni, ahogy? Jó, ők sem voltak hibátlanok, de ennyire idegesítőek sem.

Az egyik külföldi borító,
a személyes kedvencem

Az eleje elég lassan csordogált, de ez betudható a világbemutatásnak, meg egyébként is érdekes volt a világ, úgyhogy nem untam, amíg végigvezetett a szokásokon, hagyományokon, szabályokon és ebből adódóan a fiatalok eljövendő sorsán. Ezek után azonban a cselekményre már nem lehetett panasz.

És tényleg. Az egyetlen igazán nagy negatívuma a könyvnek maga Mary volt. Olvastam már olyan könyvet, amiben hasonló kaliberű leányzó állt a középpontban, de ott mégsem lógott ki ennyire a lóláb, mert ott a világ és a cselekmény nem volt annyira kiemelkedő. Ennél a könyvnél viszont hatalmas volt a kontraszt és ezért jobban kiugrottak Mary hülyeségei.

És, hogy miért volt ennyire unszimpatikus a hölgyemény? Hadd meséljem el.

Ott kezdődött a dolog, hogy mikor bátyja kirakja a szűrét, nem szerelméhez, nem a gyermekkori barátaihoz rohan, hanem a zárdába,  mintha nem tudná, hogy mi vár ott rá, mintha nem lenne más választása. Jó , mondjuk aláírom azt, hogy ez még megmagyarázható a sokk okozta zavarodottságával.

De az, hogy mikor állítólagos élete szerelme élet - halál között lebeg, az a legnagyobb problémája, hogy féltékeny, amiért nem ő vigyáz a srácra, hanem a srác leendő felesége, már nem hinném, hogy zavart lelkiállapotával nyugtázható. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem nem ez lenne a legnagyobb problémám.

Aztán a következő helyzet, aminél az egekbe szaladt a szemöldököm, amikor menekülésnél a csapat kettészakad, nem azon agyal a kis drága, hogy hogyan juthatnának át egymáshoz anélkül, hogy a zombikák svédasztalos reggelit csinálnának belőlük, hanem azzal van elfoglalva, hogy ne zavarja meg semmi a boldogságát, hiszen össze van zárva kettesben a szerelmével.

EMBER! A zombik már terítik az asztalt a vacsihoz, ahol ti lesztek a fő fogás, te meg a love storyval vagy elfoglalva? A társairól már nem is beszélve. Mindössze csak annyi ideig törődik velük, amíg felteszi magának a kérdést, hogy vajon ők is olyan összkomfortosan érzik -e magukat ott ahol vannak. Persze. Valószínűleg tök kényelmesen elvannak a fák tetején a tákolt viskókban... Jó, a körülményekhez képest, még ez is luxusnak számít, na de akkor is. Nem hiszem el, hogy ez a leégetőbb kérdés, ami motoszkál a kicsi buksijában.

De arra bezzeg van esze, hogy a többiek meghitt boldogságát irigyelje, miután közölte  "A külvilág az ajtóknál véget ér, beleértve ebbe a társaink iránti kötelezettségeinket is. Itt, ebben a házban csak mi ketten vagyunk, itt csak mi éljük a közös életünket, és ez hosszú ideig a boldogság maga."

Itt megint csak az jutott eszembe, hogy EMBER! Zombik. Kint. Mindenhol. Sokan. Éhesek. Hol itt a boldogság?

Ezt tetézte még  a ruhás jelenettel, amikor is megszállottan akarta megtudni, hogy melyik zombin van olyan ruha, mint amit a padláson talált. Nem mindegy? Visszahozni már úgysem tudja őt az élők sorába. Egyébként ezen a ponton kezdett el felmerülni bennem az a gondolat, hogy lehet, hogy ezek már a megkattanás jelei nála, amit ez a helyzet hozott ki belőle.

A történet vége felé is alakít a drága. Végig ő hajtja a csapatot, hogy menjenek csak, mert meg kell találniuk az óceánt, de mikor előre kéne menni és beáldoznia magát a többiekért, akkor már nem ugrál annyira...

Egyébként mindezek ellenére tényleg nem olyan rossz a könyv, mert elég érdekes kérdéseket vet fel, mint például azt, hogy szép és jó a remény, szükségünk is van rá, hiszen sokszor ez segít át a nehéz időkön, de vajon érdemes - e mindent eldobni érte, és feláldozni másokat? Emellett, mint már említettem az elején, jó a stílus is, jó pár idézetet kiirkáltam magamnak olvasás közben.

A kép úgy ragadja meg az élet egy fontos pillanatát, hogy az mindörökre mozdulatlanságba dermed.

Az is nagyon tetszett, hogy haltak a szereplők bőven,  jók is rosszak is vegyesen. Értékeltem, hogy bevállalós volt az írónő ilyen szempontból.

Azonban ez csak arra volt elég, hogy Mary butaságát ellensúlyozza és így kiadjon egy közepes könyvet.

A folytatásért nem fogom összetörni magam, de ha elém kerül, elolvasom.