Hogyan tehetjük túl magunkat azon, ha elveszítettük, akit mindennél jobban szerettünk? Hogyan győzhetjük meg magunkat arról, hogy érdemes tovább élni?
Lou számára a Will utáni élet azzal jár, hogy meg kell tanulnia újra szeretni – vállalva mindazt a veszélyt, ami ezzel jár. Többé már nem egy hétköznapi életet élő, hétköznapi lány. A szerelmével töltött varázslatos hónapok után a magányos élet csupa fájdalom és küzdelem. Amikor egy szerencsétlen baleset következtében kénytelen visszaköltözni a családjához, óhatatlanul úgy érzi, pont ugyanott tart, ahol azelőtt, hogy megismerte Willt.
A sérülései lassan gyógyulnak, ám a szíve és lelke mintha tetszhalott állapotban rekedt volna, a rátelepedő gyásszal nemigen tud megbirkózni. Így keveredik el aztán a Továbblépők nevű terápiás csoportba, ahol megtapasztal örömöt is, bánatot is, és ahol a barátok mellett mindig gyalázatosan rossz keksz várja. Meg talán új ismeretség is – hacsak egy Will múltjából felbukkanó személy meg nem hiúsítja Lou reményeit azzal, hogy a jövőjét egészen új irányba tereli.
Valamelyik héten néztem dvd-n a Mielőtt megismertelek című filmet, ami az azonos elnevezésű regény alapján készült. Mikor a végére értem a filmnek, elkapott az az érzés, hogy szívesen elolvasnám, mi lett Lou-val a Will utáni életben. És bár tartottam tőle, ahogy az lenni szokott, a kíváncsiságom erősebb volt, így kölcsönkértem a könyvet a kolléganőmtől. (kész szerencse, hogy ilyen lelkes olvasó kolléganőkkel vagyok körbevéve... 😊)
Lou igyekszik követni a Willnek tett ígéreteit, de valahogy mégsem úgy állnak össze a dolgai, sőt, több hibát is elkövet, ráadásul felbukkan az életében egy olyan személy, aki totálisan felborítja a lelki világát és a mindennapjait is egyben.
Kettős érzés volt és van is még bennem, egyrészt, mert, mint folytatás nálam egyértelműen elbukott a regény. Viszont, ha önálló könyvként nézem, mintha nem is lett volna előzménye, akkor egészen helyes kis sztori volt, ezért eldöntöttem, hogy ilyen szemüvegen keresztül fogom szemlélni, mert mindkettőnknek sokkal jobb lesz ez így.
Jobb is lett, hiszen folytatásként a nyomába sem érhet az első keltette érzelmeknek, fájdalomnak, romantikának, semminek és amiatt nagyon csalódott voltam. Így viszont, elvonatkoztatva tudtam izgulni egy kicsit a szereplőkért, tudtam miattuk sóhajtozni és minden egyéb, de sajnos így is csak egy közepes könyvnek tartom. Szinte az összes szórakozást Lou szülei, elsősorban az anyja jelentette, a többiek vagy hidegen hagytak vagy csak idegesítettek. Lily kimondottan, ahogy az anyja is. Nem is értettem, az ilyen nő hogyan nevezheti magát anyának. Lily tipikus tinédzser, tudom, hogy pont ezért volt olyan nehéz bírni vele, de ez még nem volt ok arra, hogy elkövesse azt a sok baromságot. A zaklatott családi háttér sem segített a helyzetén, és bár a végére ugyan valamicskét javult a viselkedése meg a hozzáállása, de ettől sem kedveltem meg jobban őt.
A Támogatók csoportja, amibe Lou járt nem igazán kötött le, mármint az ezekről szóló részek. A tagok, a szereplők persze néha viccesek, néha szívszaggatóan őszinték voltak, de nem igazán láttam célját egyiknek sem, ugyanis Lou érzésem szerint nem igazán akart túllépni Will halálán és ezt Marc, a csoport vezetője is látta, sőt, szóvá is tette a történet vége felé. Persze, valamilyen szintű változás egyértelműen látszott a lány viselkedésén, de szerintem ezt nagy részben egyáltalán nem a csoportnak köszönhette. A végén nagyon jó barátainak hívta őket, amivel az volt a bajom, hogy közben ezt a hű, de nagy barátságot egyáltalán nem éreztem, és jelét sem igazán láttam.
A másik, amivel gondjaim voltak, az a romantika. Sam alapjában véve jó pasi, megvan mindene ahhoz, hogy jó társa legyen valakinek, van munkája, képes gondoskodni magáról és másokról (főleg, ha a hivatását nézzük, ugyanis mentős), és még jól is néz ki, ráadásul szabadidejében saját kezűleg épít házat magának. Azonban itt jön a rettegett DE. Sajnos Lou-val nulla volt a kémiája, annyira, hogy az már röhejes. Sam az elején mindig azt mondogatta, hogy Lou csak szexuális segédeszköznek használja őt, és szerintem minden történés ellenére végig meg is maradtak ezen a szinten. Nem igazán éreztem a szikrát köztük, inkább tűntek úgy, mint akik összeálltak addig, amíg nem jön más.
Oké, ahhoz képest, hogy az elején azt írtam, hogy közepes könyv, eddig csak a negatívumokról írtam, pedig azért voltak benne jó dolgok is. Tetszett például az, hogy Lou így tartotta a kapcsolatot Nathannel, szerettem a barátságukat, még akkor is, ha kicsit ez is Willre emlékeztette.
A másik pozitív dolog számomra Lou anyjának feminista törekvései voltak, még ha kicsit karakteridegenként hatott is, viszont felettébb vicces volt, nagyon jókat mulattam rajta. Mrs. Traynor is megváltozott, részben Lilynek köszönhetően, olyannyira, hogy a végére egészen megszerettem. Érdekes módon az első részben Will apját kedveltem jobban, itt viszont fordult a kocka.
A vége furán vette ki magát. Számomra kicsit alátámasztotta azt, hogy Sam és Lou nem igazán tartoznak össze, ráadásul az első rész szomorú vége után vártam volna valami happy és fluffy befejezést, de ez nem jött össze. Nem volt kimondottan szomorú sem, csak olyan... semmilyen.
Jogosan féltem a folytatástól, mert mérföldekkel elmaradt az elődjétől. Azt hiszem, tipikusan olyan második rész ez a könyv, aminél talán jobb lett volna, ha meg sem íródik, és megmaradt volna az első rész egyedülállósága minden szempontból.
Azóta kiderült, hogy harmadik rész is lesz, ami Lou New Yorkban töltött napjait örökíti majd meg, de valahogy úgy érzem, a második rész után nem valószínű, hogy olvasni fogom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)