Ernest Cline: Ready Player One

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert.

A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

Vannak azok a könyvek, amikről azt érzi az ember, hogy a csapból is azok folynak. Ezeket én igyekszem kerülni, mert a körülöttük lévő hype miatt általában túl magasak az elvárásaim és az esetek nagy részében csalódom. Megvártam, amíg kicsit leül a felhajtás körülötte és a kíváncsiság miatt mégis csak elkezdtem, de nem voltak nagyon az elvárásaim, mert tudtam, hogy nem igazán az én műfajom a regény.

Halliday, az OASIS nevű virtuális valóság megteremtője és multimilliárdos, végrendeletében meghagyja, hogy azé legyen vagyona és az általa teremtett világ tulajdoni joga halála után, aki a virtuális valóságban megleli az általa elrejtett három kulcsot és az ezüst tojást. Természetesen mindenki elszántan kutatni kezd, ahogyan Wade is.

Disztópia, sci-fi és fantasy keveréke a regény, nem is nagyon lehet egyértelműen behatárolni a műfaját, de nem is kell. Elég annyit tudni róla, hogy jó. Elsősorban azok fogják értékelni, akik már tini éveik környékén jártak az 1980-as években, de azok is simán beleszerethetnek, akikre ez a fenti kitétel nem igaz, ez utóbbi kategóriába esem én is. 

Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám hogy végig odavoltam érte. Nem. Az első cirka 20%-on nagyon nehezen rágtam át magam. Persze, értem én, hogy kellett a világ bemutatása, meg a kezdeti magyarázat, hogy összeálljon az alaphelyzet meg a cselekmény és érthetővé váljanak a későbbi lépések, de akkor sem igazán szippantott be. A változás valahogy akkortájt történt, amikor Wade az első kulcs nyomára bukkan. Na, onnantól kezdve nem volt megállás. Egyrészt nagyon felgyorsult a keresés, másrészt be is durvult a verseny. Előjött az a dolog, hogy sok pénzért az emberek bármire képesek, akár a gyilkosságra is sajnos (mondjuk a mai világban ezt pénz nélkül is megteszik, ha jobban belegondolok), ebből a szempontból eléggé valóságos a regény, elég csak a "Sixers"-re gondolni. A hatalomvágy és a pénz, a milliók, a milliárdok ígérete teljesen átírta a moralitást szabályait, eltörölte és kitágította a határokat. Lásd, simán képesek voltak gyilkolni és a nyomokat teljesen eltüntetni, olyannyira, hogy senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy ők állhatnak bizonyos esetek mögött.

Emellett a regény egészen jól ábrázolja a veszélyeket is, amit a játékok és a virtuális valóság tartogatnak, hiszen ezek is okozhatnak például függőséget, de az a jó, hogy megmutatja, van kiút is, le lehet győzni, ha nagyon akarja az ember.

Forrás:www.cinemablend.com
Wade "otthona"

Többször is az a fura érzésem támadt, hogy az emberiség feladta a küzdelmet a valós életért. Nyilván az adott katasztrofális körülmények között az OASIS igazi felüdülést és megkönnyebbülést és legfőképpen menekülőutat nyújtott nekik, de az volt a benyomásom, hogy a külvilágért eszükbe sem jutott tenni. Belenyugodtak, hogy ez van, ezzel kell együtt élniük. Elvoltak a szinte tökéletes virtuális valóságban, és nem érdekelte őket, hogy valójában egy nyomortanyán ülnek egész nap, amíg hozzáférésük volt ahhoz a másik helyzet, ami tulajdonképpen nem is létezett. Ez volt az, ami igazából elkeserítővé tette egy kicsit a sztorit. Na, ezt jól megcsavartam, nem tudom, érthető - e, amit mondani akarok.

Mindenesetre Cline-nak a hangulatfestése tökéletesen sikerült, az már biztos. Olyan szinten részletes és aprólékos leírásokat kaptunk a környezetről, az egyes virtuális és valóságos helyszínekről, tájakról, hogy szinte én is úgy éreztem, hogy egy virtuális valóságban mászkálok, miközben a könyvet olvastam. Meg kell mondjam, néha baromi nehezemre esett kilépni ebből és becsukni a könyvet, majd elmenni dolgozni, úgy téve, mintha tök hidegen hagyott volna a regény és nem minden pillanatban azon járt volna az eszem még napközben is, hogy hol lesz a következő jel, a következő nyom, a következő akadály, a következő állomás.

Amellett, hogy baromi izgalmas és akciódús, ad némi töprengeni valót is és ezt nagyon szerettem benne. Okos kis történet ez, az már biztos, és persze emellett a romantika sem maradhatott ki belőle, de az is teljesen elfért benne, főleg, hogy szokványosnak ez sem igazán volt nevezhető. Az érdekes az volt, hogy sokszor el is felejtettem, hány évesek is valójában a szereplők, mert korukhoz képest igencsak érettnek tűntek. Ezt persze nem panaszkodásnak szántam, hanem egyszerű megállapításnak.

A vége enyhe Transformers-es beütéssel rendelkezett a robotokkal meg mindennel, de igazándiból ez sem zavart, jó lezárás volt.

Egyértelmű, hogy miért készítenek belőle filmet, és az is tuti (vagy legalábbis remélem), hogy nagyon látványos lesz.

Összességében tetszett, gondolkodni valót is adott, el is szórakoztatott, úgyhogy teljesen rendben volt.