Lily Paradis: Volition

Ismered azt az érzést a gyomrodban, ami veled marad, aztán először szépen lassan marcangol szét, majd hirtelen léted minden egyes darabkáját szétszakítja? 

Ez azért van, mert ellenszegültél az univerzumnak.

Minden olyan tökéletesen működik, nem is képzelted volna, hogy ilyen jól alakul, de mikor menned kell és mindent, amire ember csak képes lehet megteszel, hogy tönkretedd, mert nem tudod megállni,  hogy ki ne próbáld.

Pontosan ezt tettem.

Azért mert sötétség vesz körül, és azt hiszem, azt akarom, hogy ott legyen.

A nevem Tate McKenna, és a lelkem feketébb, mint a szívem.

(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Nagyon nem úgy indult a kapcsolatom a könyvvel, ahogyan szokott. Nézegettem, szép volt a borító, de a fülszöveg nem mondott semmit, így nem került listára. Aztán teljesen más helyeken is szembetalálkoztam vele, annyiszor, hogy végül beadtam a derekam, győzött a kíváncsiság, és nekikezdtem.

Tate sosem volt átlagos lány, mindig is  a sötétség uralta a lelke egy részét. De vajon figyelmen kívül tudja - e hagyni ezt a részt vagy kell - e egyáltalán figyelmen kívül hagynia ahhoz, hogy boldogulni tudjon az életben?

Nehéz leírni, hogy valójában miről is szól a könyv, nem csoda, hogy a fülszöveg is olyan semmitmondó, de olyannyira, hogy még a műfajt sem nagyon lehet belőni. A borító sejtelmes és vészjósló hangulata alapján akár még disztopiával vagy poszt-apokaliptikus sztorival is lehetett volna dolgom. De nem. Ez "csak" egy nagyon kicsavart, itt-ott zavaros, romantikus történet.

A kíváncsiságomat az is felpiszkálta, hogy milyen balhé volt/van a könyv körül. Egy plagizálós buli közepébe cseppentem, amikor egy kicsit utána olvasgattam. Az állítólagos eredeti művet védők nem győztek meg, hogy ez a regény tényleg koppintás, de eltökéltem, hogy elolvasom azt is, és csak utána nyilatkozom. Mindenesetre ez az én kedvemet cseppet sem szegte, sőt.

Tate egy rettenetesen megkeseredett, nem hétköznapi lélek, akiben felgyülemlett a sötétség és részévé vált szülei halálát követően. Ahogy elnéztem, tipikus lázadó, csak azért sem csinálja azt, amit elvárnak tőle, inkább indul el homlokegyenest az ellenkező irányba. Ilyen szempontból kicsit magamra ismertem benne, meg az alapján is, ahogy a csótányra reagált. Esküszöm, mintha magamat láttam volna, csak én poloskákkal meg a pókokkal szoktam ugyanígy viselkedni.. Ráadásul ezen a ponton (lehet, hogy épp ezen azonosságok miatt) még szimpatizáltam a leányzóval. Azonban sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyon hisztis és sok helyzetben döntésképtelen. A történet folyamán végig saját magának gyártotta a problémákat halomra, ráadásul utána meg végeláthatatlanul vinnyogott a saját hülyeségén.

Emellett elég morbid, beteg dolgai is voltak, mint például a koporsós jelenet Haydennel (mondjuk a pasi se százas, az tuti).

Tate pánikszerűen félt végig az esőtől, mert a szülei halálára emlékeztette őt, ez nem egyszer előtérbe került a történet folyamán. Aztán egyszer csak kimegy és nekiáll táncikálni a viharba a lehető legalkalmatlanabb pillanatban, és onnantól varázsütésre már nem is volt gondja a csapadék eme formájával. Ez nagyon fura volt és nem ez volt az egyetlen ilyen dolog. 

Ott volt az is, hogy Jesse-hez a fiúban található sötétség vonzotta, pontosan emiatt értették meg egymást annyira, és ezért tartotta őt a lelki társának. Aztán később Haydenben is felfedezte ezt a sötétséget, de ő nem lett automatikusan a lelki társa, pedig ez a pasi sokkal jobban ismerte őt.

forrás: www.hopelessbooklover.com

És, ha már megemlítettem Haydent, akkor elmélkednék róla is egy kicsikét. Ő az álompasi, de tényleg. Jó, van néhány fura, bizarr dolga és néhány defektje, de hát kinek nincs?  Egyébként sármos, helyes, imádnivaló. Az már csak hab a tortán vagy cseresznye a hab tetején, hogy Rockefeller, ergo dúsgazdag. Ki ne akarna vele megismerkedni?

Itt picit visszacsatolnék Tate-re, akiben azt becsültem, hogy nem a pasi pénzére ment, sőt, elég csak megnézni a saját családjával való kapcsolatát. 

Haydenre visszatérve, a pasi egy cukorpofa, nagyon szerettem a közös jeleneteiket, meg úgy a kapcsolatukat, amit persze Tate folyamatosan túldrámázott. Nem is értettem, hogy miért hezitált ennyit, hiszen ez az ember bármit megtett volna érte, amit csak kér.

Egyébként a borító, amit már említettem az elején, közvetít egy bizonyos hangulatot és ez, meglepő vagy sem, tökéletesen illett a regény hangulatához. Hiába akart ez romantikus sztori lenni, vajmi kevés rózsaszín boldogság volt jelen benne, inkább sugárzott belőle az a halvány sötétség, amit Tate is rendszeresen emlegetett. Mondjuk ehhez az is hozzá tartozik, hogy volt benne jó pár igencsak morbid jelenet, ami megtámogatta ezt az atmoszférát.

Ami nagyon tetszett a regényben, és emiatt egy kicsit a szívem csücske lett, az az, hogy nagy mértékben operál a véletlenekkel illetve a sorsszerűséggel.. Az elején nem is gondoltam volna, hogy ennyire szépen összefutnak majd a szálak. Ez iszonyatosan bejött, még akkor is, ha nem ennek volt a fő szerepe a sztoriban.

A történet két idősíkban futott, múlt meg a jelen, ezek szépen épültek egymásra és lépésről - lépésre derültek ki a miértek. Bár azt nem merném kijelenteni, hogy mindenre választ kaptunk, illetve minden kristálytiszta lett, sőt, maradtak benne homályos  foltok, de mégis elfért benne. Ez nem az a regény, amiben minden szál teljesen éles, hanem egy kicsit, mint a borító is, homályos volt.

Összességében megérte elolvasni, mert egy egészen érdekes hangulatú regény. A cselekményben sok klasszikusnak nevezhető csavar nincs, hiába várja az olvasó a nagy csattanót, nem lesz, ezt kicsit hiányoltam belőle. Azonban ezzel együtt sem bántam meg, hogy végül rászántam magam az elolvasására. A bejegyzés nem lett valami összeszedett, de erről a könyvről nem igazán lehet mást és legfőképpen máshogyan írni. A poszt is homályos...