Michelle Hodkin: The Retribution of Mara Dyer (Mara Dyer #3)

Mara Dyer hinni akar benne, hogy a neki mondott hazugságok mögött még van valami. 

Tényleg van.

Egy pillanatra sem áll meg, hogy belegondoljon abba, hová is vezet az igazság utáni kutatása.

Pedig kellene.

Soha nem gondolt bele, meddig menne el, csak, hogy bosszút állhasson. 

De most bele fog.

A hűséget árulás övezi, bűn és ártatlanság összefonódik, a sors és a véletlenek ütköznek Mara Dyer történetének sokkoló befejezésében.

A megtorlás elérkezett.

(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Egy újabb sorozat vége. Fura volt Maráéktól búcsút venni, ráadásul még nem is igazán ülepedett le a sztori minden mozzanata ( lehet, hogy nem is igazán fog, csak második, harmadik elolvasásra). Kíváncsivá tett a második kötet hajtépésre okot adó vége és tudni akartam, hogy mi lesz a szereplőkkel, de nagyon.

Mara látta meghalni a barátait és olyan embereket, akik nagyon közel álltak hozzá, mindezt Jude miatt, aki tényleg él, minden híreszteléssel ellentétben. A lány azonban nem tud semmit tenni ellene, mert újra a Horizont Központban találja magát bezárva. Vajon kijut onnan valaha is?

Innentől a bejegyzés erőteljesen spoileres, mind az előző, mind a jelen részre nézve.

Ahogy az a sorozatzáró kötetek esetében lenni szokott (főleg, ha jó az adott sorozat), nagyon vártam a könyv érkezését, különösen azért, mert az írónő köszönetképpen a rajongók lelkesedéséért minden első kiadású keménykötésű kiadást dedikált. Mikor megérkezett, csak csodáltam órákon keresztül.

Aztán, amikor kinyitottam, elindult az őrület és sorra kaptam a meglepetések. Bevallom, egészen másra számítottam, többnyire jó értelemben, bár volt, ami nem nyerte el a tetszésemet, de még így is bőven a jobb zárókötetek közé tartozik.

A regény eleje minden elképzelésemet felülmúlta. Egy egészen más Marával találkoztam az első fejezetekben, mint akit az első két részben megismertem. Az első részben tudatlanságból ölt, itt viszont szánt szándékkal, kegyetlenül, pszichopata módjára. Csak képzeljetek el egy lányt, aki egy pengével és egy, még gőzölgő emberi szemgolyóval a kezében talpig véresen sétálgat egy épület folyosóin és annyira még csak nem is látszik zavarodottnak. Gondolom, senki nem szeretnek egy ilyen lény látványával szembesülni. Félelmetes volt nézni, hogy mennyire küzd Mara az életben maradásért. Néha olyan érzésem támadt, hogy átmenetileg tényleg kicsit bekattant, pontosan annyira, amennyire környezete az előzmények alapján kattantnak hitte őt. Mondjuk ilyen körülmények között, ilyen eseményeket átélve ember legyen a talpán, akiben nem lobbanna fel egy kis minimális őrület, főleg ilyen fiatalon. A metrós incidens is elég kétértelmű volt olyan szempontból, hogy nem lehetett tudni, hogy ez  most egy véletlen eset vagy innentől állandósulnak majd az ilyen helyzetek. Meg bevallom őszintén, hogy kicsit karakteridegen volt ez a dolog, és azon kívül, hogy a közvetlen környezete (Jamie és Stella) rájött, hogy milyen veszélyes, nem igazán volt következménye, mert később ez a viselkedés teljesen eltűnt. (Utólag belegondolva, lehet, hogy Noah közelsége miatt.)

A viszonylag eseménydús eleje után kicsit belassult a cselekmény, ahogyan próbáltak kutatással információt szerezni. Ekkor kicsit leült a regény, de a végére, a fináléra megint beindult.

Azt kell mondjam, egészen sok dolog szakadt félbe és maradt magyarázat nélkül. Szó se róla, szeretem, ha  vége nyitott és tovább lehet gondolni a szereplők további életét, de mikor evidensen megoldásra váró szála nincsenek elvarrva, annak nem igazán örülök.. Példának okáért ott van Stella. A cselekmény közepén összecuccolt és otthagyta a többieket. Vele mi lett? Csak úgy elvolt, eléldegélt ezentúl?

A másik, a gyilkosságok. Oké, hogy Jamie "megbűvölte" a rendőröket, hogy Marát ne csukják le a raktárházban történtek miatt, de mi van a többivel? Főleg, hogy a Horizontban történt eseményekről elvileg biztonsági kamerás felvétel készült. Persze, ennek az "alsó" részlegnek a létezéséről szinte senki nem is tudott, de úgy gondolom, hogy ilyen brutális halálesetek után a rendőrség azért csak elkezd szaglászni.

Amit még sajnáltam, hogy a kezdetek nem igazán voltak kibontva. Honnan indult el ez az egész genetikai cucc? Aki először felfedezte, az hogyan tette? Erre, pl. tök jók lettek volna az időbeli visszatekintések, de nyilvánvalóan nem ezt a célt szolgálták. Nagyjából tudom, hogy mit akart vele az írónő megmutatni, de engem speciel néha inkább összezavart, tekintve, hogy nem jelölte az időt, amibe visszautaztatott minket, olvasókat, csak találgatni lehetett, hogy milyen évszázadban is járunk éppen.

Aztán, itt volt még Mara manifesztációja. Az, hogy miként történt, egy dolog, de mi a különbség egy manifesztálódott és egy nem manifesztálódott Mara között? Ez lett volna a lényeg, de nem igazán lett kihangsúlyozva, egy kicsit ez is a ködbe veszett...

Ajj, de kekec vagyok, ugye? Eddig szinte csak a negatívumokról írtam. Persze áradozhatnék itt órákig arról, hogy ilyen jó volt, meg olyan jó volt ( tényleg jó volt), de tisztában kell lenni a hibáival is.

Az utolsó harmad igencsak érdekes dolgokat tartogatott, többek között felfedte a mozgató rugó személyét és indokait. Meg kell mondjam, erre még álmomban sem gondoltam volna.

A vége nem lezárt, mint már fentebb is mondtam, bőven tovább lehet gondolni a szereplők útját, nem tudni, mi lesz velük, ami jó, mert az írónő nem akart a rajongók torkán lenyomni egy habos - babos happy endet ( és nem is illett volna a történethez), esküvőkkel meg sok kis Marával és Noah-val.

Szóval igen, voltak hibái, de még így is nagyon jó kis befejezés lett, amit biztos fogok még újraolvasni a jövőben.