Alapvetően nem szeretem a horror műfajt, nincs ezen mit szépíteni, túl ijedős vagyok hozzá. Még a leggyengébb horrorfilmeket is párna mögé bújva nézem, és így is halálra tudok ijedni plafonig érő ugrálások közepette.
Könyvek esetében ennyire azért nem szoktam ijedős lenni, talán azért, mert nincsenek benne annyira hirtelen vizuális hatások. Azonban időről időre a kezembe kerül egy - egy olyan regény, melynek olvasása közben minden idegszálam megfeszül, és szinte érzem magamon a feszültséget. A Bird Box pontosan ilyen regény.
Malorie élete fenekestül felfordul, mikor furcsa halálesetek sora kezd terjedni világszerte, és rohamosan közelednek a nő lakhelyéhez. Senki nem tudja, milyen formában támad, csak azt tudni, hogy halálos. Van vajon biztonságos hely?
Sokan mondták, hogy King bohócos horrorja ijesztő. Érdekes módon az szinte egyáltalán nem volt rám hatással. Ez a regény viszont.... a frászt hozta rám.
Valami olyan részletességgel írja le a helyzeteket a szerző, olyan érzékletességgel jellemezte a környzetet, hogy esküszöm, teljesen együtt éreztem a szereplőkkel. Szinte éreztem az érintéseket, hallottam az ágak reccsenését és minden apró neszt.
Egy ponton, az egyik folyós jelenetnél arra lettem figyelmes, hogy én magam is gyorsabban vettem a levegőt, szinte pánikhatáron. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy teljesen beleéltem magam a történetbe.
Pont ezért esténként nem is nagyon olvastam, mert biztos voltam benne, hogy rémálmokat okozna, így többnyire inkább reggelente és napközben vettem a kezembe a könyvet.
Egyszerűen olvastatta magát. Szinte egyáltalán nem volt benne nyugalmas rész, ha "csend" is volt egy kis ideig, azt biztos, hogy a következő oldalon történt valami.
A szerző remekül teremtette meg a feszültséget, amit egészen a végéig fent is tartott, és tulajdonképpen a befejezéssel is csak részben oldotta fel.
Maga a történet is érdekes elképzelés, az, hogy miként lehet a látásunk nélkül élni, annak ellenére, hogy a képességünk megvan, és mekkora akaraterő kell ahhoz, hogy az ember bizonyos pillanatokban akarva - akaratlanul ne niyssa ki a szemét legalább résnyire.
Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon én kibírtam volna - e, hogy ne nézzek körbe vagy egyáltalán tudtam volna - e ilyen higgadtan reagálni bizonyos helyzetekben (kb. végig a regény folyamán...). Most azt mondom, hogy nem, de a túlélő ösztön nyilván sokat változtathat ezen.
A legfélelmetesebb az volt, hogy nem lehetett tudni, mivel is állnak szemben tulajdonképpen, és hogy az a valami mire is képes. Mindig az ismeretlen a legfélelmetesebb, és ez itt sem volt másképp.
Hiába tudták, hogy csukott szemmel nem árthat nekik a lény, mégis féltek tőle, mert nem tudták, mire képes, hogy néz ki stb. Arról nem is beszélve, hogy csukott szemmel ezer más veszély is leselkedett rájuk.
A másik aspektusa a regénynek az emberi természet, az alkalmazkodás volt. Imádom a túlélő regényeket, és részben végül is ez is az volt, hiszen adódott egy új, veszélyes helyzet, amit túl kellett élniük akár egyedül, akár csoportosan.
Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai, de a csoportos túlélés könnyebbnek tűnik még a buktatóival együtt is.
Amiből természetesen van bőven, aminek kitűnő példáit láthattuk, hisz előjött a bizonytalanság, az újak iránti bizalom jogossága is többek között.
A másik nagyon érdekes része a regénynek Malorie és a gyerekek. Az ő száluk mutatta meg mennyire másként viselkedik ugyanabban a helyzetben az, akinek meg kellett tanulnia alkalmazkodni az új helyzethez, illetve az , aki már bele született ebbe, akinek ez a természetes. Az az egy biztos, hogy szignifikáns volt a különbség.
Szerettem az állatok szerepét is a történetben, főleg a kutyákét. Victort különösen imádtam, még, ha nem is szerepelt túl sokat. De a vége..., arról még olvasni is borzalmas volt.
A madarak szerepe is érdekes volt, de a frász tört ki azoktól a jelenetektől, amikben szerepeltek, leginkább az, amikor az egyik szereplő almával etette őket. Az például pont egy olyan jelent volt, aminél képtelen voltam folytatni, muszáj volt szünetet tartanom.
Összességében egy ijesztő, de zseniálisan megírt regény, amivel szó szerint együtt lehet félni. Az egyszer biztos, hogy sokáig fog még eszembe jutni, mert igencsak sok kérdést felvetett. Teljes lezárása nincs, tovább lehet gondolni a dolgokat.
A regény itthon Madarak a dobozban címmel jelent meg.
Maga a történet is érdekes elképzelés, az, hogy miként lehet a látásunk nélkül élni, annak ellenére, hogy a képességünk megvan, és mekkora akaraterő kell ahhoz, hogy az ember bizonyos pillanatokban akarva - akaratlanul ne niyssa ki a szemét legalább résnyire.
Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon én kibírtam volna - e, hogy ne nézzek körbe vagy egyáltalán tudtam volna - e ilyen higgadtan reagálni bizonyos helyzetekben (kb. végig a regény folyamán...). Most azt mondom, hogy nem, de a túlélő ösztön nyilván sokat változtathat ezen.
A legfélelmetesebb az volt, hogy nem lehetett tudni, mivel is állnak szemben tulajdonképpen, és hogy az a valami mire is képes. Mindig az ismeretlen a legfélelmetesebb, és ez itt sem volt másképp.
Hiába tudták, hogy csukott szemmel nem árthat nekik a lény, mégis féltek tőle, mert nem tudták, mire képes, hogy néz ki stb. Arról nem is beszélve, hogy csukott szemmel ezer más veszély is leselkedett rájuk.
A másik aspektusa a regénynek az emberi természet, az alkalmazkodás volt. Imádom a túlélő regényeket, és részben végül is ez is az volt, hiszen adódott egy új, veszélyes helyzet, amit túl kellett élniük akár egyedül, akár csoportosan.
Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai, de a csoportos túlélés könnyebbnek tűnik még a buktatóival együtt is.
Amiből természetesen van bőven, aminek kitűnő példáit láthattuk, hisz előjött a bizonytalanság, az újak iránti bizalom jogossága is többek között.
A másik nagyon érdekes része a regénynek Malorie és a gyerekek. Az ő száluk mutatta meg mennyire másként viselkedik ugyanabban a helyzetben az, akinek meg kellett tanulnia alkalmazkodni az új helyzethez, illetve az , aki már bele született ebbe, akinek ez a természetes. Az az egy biztos, hogy szignifikáns volt a különbség.
Szerettem az állatok szerepét is a történetben, főleg a kutyákét. Victort különösen imádtam, még, ha nem is szerepelt túl sokat. De a vége..., arról még olvasni is borzalmas volt.
A madarak szerepe is érdekes volt, de a frász tört ki azoktól a jelenetektől, amikben szerepeltek, leginkább az, amikor az egyik szereplő almával etette őket. Az például pont egy olyan jelent volt, aminél képtelen voltam folytatni, muszáj volt szünetet tartanom.
Összességében egy ijesztő, de zseniálisan megírt regény, amivel szó szerint együtt lehet félni. Az egyszer biztos, hogy sokáig fog még eszembe jutni, mert igencsak sok kérdést felvetett. Teljes lezárása nincs, tovább lehet gondolni a dolgokat.
A regény itthon Madarak a dobozban címmel jelent meg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)