Nem is tudom, hogy mi van ezzel a sorozattal, de amikor az első rész végére értem, egyszerűen nem hagyott nyugodni a folytatás. Nem sokáig bírtam, szinte azonnal bele is kezdtem, pedig az első részben nagyon sok dologgal nem voltam kibékülve.
Ó, ha tudtam volna, hogy a második részben ez csak fokozódni fog...
Kit hülyítek? Akkor is elolvastam volna, mert ez egy ilyen könyv.
Kiderült a nagy titok, Hardin titka, és nem tudni van - e kiút a párocska számára. És bár a történtek szinte megbocsáthatatlanok, Tessát és Hardint mégsem lehet szétválasztani. Vagy pont ők lesznek azok, akik a saját kapcsolatukat szabotálják?
Egyszerűen nem értem. Olyan szinten olvastatja magát a történet, hogy azt elmondani nem lehet, pedig minden második oldalon találtam valamit, amit utáltam, amin a szememet forgattam vagy egyszerűen csak összerándultam tőle. De tényleg. Több sebből vérzik az egész, és mégis szinte letehetetlen.
Az alap egy igencsak mérgező kapcsolat. Tessa és Hardin felőrlik egymást szépen lassan, és ezt ők is beismerik a történet egy pontján, de egyikük sem képes lemondani a másikról és elengedni ennek ellenére sem. Se veled, se nélküled jellegű az ő kapcsolatuk, és a kommunikációjukkal is igencsak komoly gondok vannak.
Sőt, meg vagyok győződve róla, hogy, ha normálisan és tényleg őszintén beszéltek volna egymással, akkor a gondjaik, problémáik 90%-a nem is alakult volna ki. A maradék 10% a temperamentumuk miatt megmaradt volna, de az már elhanyagolható.
Szóval ez nem egy normális kapcsolat ez, főleg, ha azt nézzük, hogy Hardin hányszor és milyen módokon bántja Tessát, annak ellenére, hogy az életét adná érte, annyira szereti.
Kicsit úgy éreztem, hogy Tessa hiába látja rajta a változást, a srác arra képtelen. Sokszor megígérte, hogy nem tesz meg valamit, aztán újra meg újra elkövette ugyanazt. Mondjuk ebben Tessa sem volt más, mert a szavát sokszor neki sem sikerült betartania.
Naivnak van beállítva, és néha egyértelműen úgy is viselkedett, néha viszont csak szimplán hülyén döntött, és ez nem a naivitásának volt köszönhető.
Hardin nem naiv, viszont komoly addikciós problémái vannak. Egyrészt kezdő alkoholista érzetét nyújtja egyre inkább, ahogyan halad előre a történet, másrészt meg megszállottja a verekedésnek, egyfajta adrenalin junkie-nak tűnik. Ez volt a legnagyobb gondom, egyszerűen nem hittem el, hogy nem látta senki, de senki, hogy ennek a pasinak nem ártana egy pszichológus meg egy kiadós indulatkezelési tréning, és akkor még a kontroll - és birtoklási mániáról még nem is beszéltünk.
Érdekes, mert Tessa volt az elején kontrollmániásnak beállítva, de ez inkább Hardinra volt jellemző. Folyton csak azt csinálta, amit ő akart és úgy ahogy ő akarta, emellé még önző is volt. Mondjuk, azt viszont ki kell emelnem, hogy ez volt az egyik dolog - az önzőség - amin igyekezett változtatni. Tisztában volt vele, hogy önző, és igyekezett nem mindig magát előtérbe helyezni, bár ez egyedül csak Tessával kapcsolatban működött, meg talán az anyjával, mindenki mással azonban nem igazán.
Ezek voltak azok a tulajdonságok, amik szinte minden második oldalra biztosítottak valami olyan jelenetet, amin forgattam a szemem.
A könyv közepe felé egy kicsit belassult a történet, a sokadik szakítás vagy üvöltözős vita után így éreztem, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket futják, olyan volt, mintha ugyanazt a jelenetet olvasnám századszorra, talán ezért sem haladt igazán a cselekmény.
Azt viszont el kell ismernem, hogy az írónő nagyon jól ábrázolja az érzelmeket ( a körülményektől és a valóságértékétől eltekintve), olyannyira, hogy mikor valamelyik szereplő frusztrált volt, azt a frusztráltságot bizony én is éreztem, ahogy a mosolyszünet okozta elkeseredettségüket is. Így ez a része egészen rendben volt.
Az viszont korántsem, hogy két olyan jelenettel is találkoztam, amit erősen hajazott (kb. majdnem teljesen egyezett) a Fifty Shades két jelenetére. Ahogy olvastam, meg kellett állnom az olvasásban, mert egyenesen összerándultam tőle. Az egyik ilyen, amikor Tessa egy másik városból rátelefonál részegen Hardinra, aki meg nem áll, amíg oda nem ér a lányhoz, hogy megmentse a nem létező fenyegetéstől. Ismerős, ugye?
A másik meg a tamponos rész, és ez volt, ami jobban kivágta biztosítékot (itt és a Fiftyben is).
És megint ott vagyok, hogy felsorakoztattam mindazt, ami nem tetszett benne, és szinte csak ilyen volt, ennek ellenére nem szenvedtem igazán az olvasással, gyorsan végeztem vele, pörgős regény. DE! Egyszerűen nem tudom miért van az, hogy nem voltam képes félbehagyni az olvasást a negatívumok ellenére sem. Egyetlen válaszként azt tudom felhozni, hogy érzelmeket vált ki belőlem folyamatosan olvasás közben, még ha frusztráltságot is. De ez egy könyvnél szerintem még így is nagy dolog.
A függővég kíváncsivá tett, érdekes fordulatot hozott, úgyhogy tuti, hogy olvasni fogom a harmadik részt is, és csak remélni tudom, hogy nem lesz benne annyi dolog, amin fennakadok majd.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)