Rain Arlender: Az élet esszenciája

„Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny.”
Egy ilyen álláshirdetést olvasva jobb, ha az ember menekül. Aurorának azonban nincs sok választása - kénytelen belevágni. 
Munkaadója egy whisky lepárlót üzemeltető skót család. Munkahelye a szabad mező: se állatok, se növények, semmi valódi tennivaló. Munkaeszköze - és egyetlen hű társa - egy pár óriás méretű gumicsizma. Aurora dolga pedig, hogy a vidéket járja, és sejtelme sincs, miért fizetik.

Még nyáron olvastam az írónő Y című regényét, ami igencsak maradandó élménynek bizonyult, így nem volt kérdés, hogy előbb - utóbb ezt a könyvet is elolvasom.

Nem  más ez, mint egy hatalmas család és az ő whiskey lepárlójuk története hétköznapi és nem nem éppen hétköznapi fordulatokkal.

Az egyszer biztos, hogy ha valaki olyan sztorit vár, mint az Y, akkor nagyot fog csalódni, ugyanis  a Rettrey család története stílusban és hangulatban is homlokegyenest más. Viszont, azt is ki kell emeljem, hogy ugyanolyan jól szórakoztam rajta, tekintve, hogy nagyon jó a humora, amit még az is feldob, hogy a szerző itt - ott kiszól a könyvből az olvasóhoz. Ettől csak az egész történet valahogy még közelebb kerül ahhoz, aki kezébe veszi a regényt. 

A történet, ami elsőre egészen hétköznapinak nevezhető a naiv szereplőivel, bizonyos helyeken mégis szürreálissá válik, azonban ezzel is csak azt éri el, hogy az ember tovább akarja olvasni. Személy szerint minden ilyen szürreális fordulat után, csak még inkább kíváncsi lettem, hová is vezet ez az egész dolog.

Tetszett, hogy sok - sok kisebb,  látszólag szinte teljesen különálló történetből állt össze a cselekmény, sok karakter életébe nyerhettünk betekintést. Elsőre úgy tűnik, hogy minden mellékszereplő nagyon fontos szerepet tölt be, ami annak köszönhető, hogy nagyon részletesen, már - már önálló sztori szintjén ismerhetjük meg őket. Azonban azt, hogy milyen szerepük is van valójában ebben a hatalmas és szövevényes cselekményhálóban, csak később tudjuk meg. Ilyen szempontból olyan volt, mint egy hatalmas nagy puzzle, melynek darabkái lépésről - lépésre kerültek a helyükre, de hogy mit is ábrázolnak, csak a végén derült ki.

A szereplők sem éppen jellemezhetőek a hétköznapi szóval, bármennyire is annak tűnnek elsőre. Vannak közben undokabbak meg szerethetőbbek is, de egyikük sem csinál semmi különöset, csak élik az életüket, óvodába járnak, kiborítják az óvónőket, dolgoznak, tanulnak, házasodnak , gyereket nevelnek, azonban mégis nagyon egyedi módon teszik ezt. Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy a szereplők kicsit olyanok, mint Steinbeck Kedves csirkefogók című regényének hősei. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ilyen kis naivak, egyszerű gondolkodásúak vagy csak tettetik, aztán egy idő után rájöttem, hogy számukra ez teljesen természetes. Viszont ezzel az egyedi világszemlélettel nagyon sok vidám percet szereztek olvasás közben. Jókat mulattam a hozzászólásaikon, és a gondolataikon, de legfőképpen indoklásaikon. Néhol olyan gondolatmeneteket hoztak össze, hogy nem lehetett nem elmosolyodni.
Itt említeném meg, hogy a regényben nagyon sok párbeszéd nincs, inkább elbeszélésből, leírásokból ismerünk meg mindent, de így is tökéletes képet kapunk a család furcsa hétköznapjairól.

"Nem jutott ideje például a pozitív gondolatokra (hogy milyen remek lesz majd egyszer, amikor ő is öregasszony lesz, és neki is rengeteg ideje lesz és nagyon kevés dolga), ellenben jutott ideje a negatív gondolatokra (hogy most már mindenki tűnjön el szépen az ajtaja elől, hogy bemehessen végre a lakásába, különben a fonnyadt virágcsokrok után az öregasszonyokat is ledobálja az emeletről)."

A szürrealitás egy kicsit végigkísérte a cselekményt is, de nem rossz értelemben. Azt hiszem, nem is lett volna az igazi a regény, ha nincs a végén az az Arlenderes fordulat, amit egyszerűen nem is hittem el. Nem magát a tényt, azt, hogy megtörtént, hanem inkább a körülményeket, mert ez is annyira szürreális volt. Az ember az életben nem is gondolna arra, hogy ilyen megeshet valakivel. Meg igazából a következményekre sem.

Visszatérve a karakterekre, majdnem mindenkivel szimpatizáltam, talán Leona és Marion lógtak ki egy kicsit a sorból, de nem nagyon. Egyenként nem elemeznék mindenkit, mert a Rettrey-k családfáján kívül is nagyon sok embert ismerhettünk meg, és mindegyik tényleg egy egyéniség volt. Némelyiküknek nagyobb szerep adatott meg, míg másoknak kisebb, de, ahogy már fent is említettem, mindegyik egy kis darabkája volt a nagy kirakónak.

"A pályaelhagyók nyolcvan százalékában a nyári gyakorlaton érlelődik meg az elhatározás, hogy a pályát el kéne hagyni, de sürgősen."

Az is biztossá vált, hogy az írónőnek köze van Magyarországhoz, hiszen a regény egy része itt játszódik, hús - vér magyar szereplőkkel és helyszínekkel, igaz valós kilétét még mindig homály fedi.
A regény többi része Skócia vidéki részén, hatalmas farmokon  játszódik, aminek a hangulata érdekes módon nem annyira jött át, még akkor sem, ha szinte a lelki szemei előtt láttam a lepárlót és az egész birtokot a gumicsizmákkal együtt.

Egy picurka negatívumot szeretnék azért megemlíteni, ami nem is igazán negatívum,  mert lehet, hogy másokat nem zavar rajtam kívül. Ez pedig nem más, mint a folyamatos zárójeles megjegyzések. Körülbelül a regény felétől nagyon megnőtt ezeknek a száma, ami egyrészről jó volt, mert humorral töltötte meg a sorokat, másrészt viszont annyira megsokasodtak, hogy sokszor megtörték a szöveg folyamatosságát és kizökkentettek az olvasásból.
Ezt leszámítva azonban tetszett a regény, nagyon kellemes perceket szerzett a humorával, nem rossz értelemben vett egyszerűségével, hétköznapiságával. Nagyon várom ezek után az írónő következő regényét!

A könyvet köszönöm a Syllabux kiadónak!