Ellen Hopkins: Perfect (Impulse #2)

Mindenkinek van valamije, valakije, amit szeretne, vagy egy hely, ahol szívesebben lenne. Négy végzős középiskolás számára a tökéletes cél annyira más, mint az ahhoz vezető út.

Cara szülei lehetetlen elvárásokat teremtenek, ami a lány testvérét már az öngyilkosságba sodorta. Cara számára a tökéletesség azt jelenti, hogy elutasítja szülei ideáljait és megkockáztat egy új szerelmet. Kendra törekszik a tökéletes arcra és testre, nem számít,  ehhez milyen műtétek és gyógyszerek szükségesek. A tökéletes diadalmenetért - otthon és a pályán egyaránt - Sean többet áldoz fel, mint amit valaha visszanyerhetne. Andre pedig ráébred, hogy ha a szívét követi és sikerül elérnie a tökéletes előadást , olyan életet fog élni, amit a szülei soha nem értenének meg. Mindenki a tökéletességre törekszik, de mikor az elveszíti az értelmét, meddig mész el? Mit adnál fel, hogy tökéletes lehess?

(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Az Impulse ( a sorozat első része) magasan a kedvenc regényem az írónőtől, így szinte kétség sem fért hozzá, hogy valamikor elolvasom a folytatását.

A Pefectnek, a címéből adódóan központi kérdése a tökéletesség keresése.  Jelen esetben négy fiatal kutatja azt, illetve tulajdonképpen meg a mellékszereplők is. Az, hogy megtalálják - e, már korántsem biztos.

Lelkileg felkészültem rá, hogy nagyon meg fog dolgozni érzelmileg a regény, és talán pont emiatt nem tette annyira, mint elődje, pedig csak a fiatalok problémái voltak mások , súlyosságuk gyakorlatilag azonos mértékű.

Cara, az első részből megismert Connor húga, nehéz helyzetben van. Szülei ugyanúgy ráteszik a nyerget, mint testvérére, sőt, talán még jobban is, hiszen csak ő van otthon. Elvárják, hogy tökéletesen teljesítsen az iskolában, jó egyetemre menjen tovább élsportoló pasijával, akivel kapcsolata látszólag tökéletes. Azonban ez csak a felszín, valójában nem igazán boldog, de nem is tudja mi az a boldogság, amíg valaki be nem lép az életébe. Egy kék hajú lány, aki megadja neki mindazt, ami eddig kimaradt, ám ez környezetéből váratlan reakciókat vált ki, arról nem is beszélve, hogy saját magának is fel kell dolgoznia a végbement változásokat. Ezen felül még ott van Connor is, aki miatt Cara állandó célpontja a pletykáknak, és beszólogatásoknak.

Kendra, Connor exbarátnője, aki amellett, hogy vissza szeretné kapni a fiút, kiskora óta szépségversenyekre jár annak ellenére, hoy saját véleménye szerint nagyon messze ál a tökéletes külsőtől. Folyamatosan éhezteti magát, fogyókúrázik, különböző - néhány esetben illegális - fogyasztószereket szed. Mostohaapja támogatja plasztikai műtéteit, amelyekből a soron következő az orrplasztikája lenne, de súlya miatt meghiúsul. Ám, ő még így sem érzi súlyosnak a helyzetet, vakon követi új ügynöke tanácsait, aki igencsak kihasználja a lány céljait  és azt, hogy azokért szó szerint bármire hajlandó.

Sean Cara pasija, akit a lány döntése és változása talán a legdurvábban érintett. Kiegyensúlyozottsága, koncentrációja és kedvessége Cara távozásával együtt tűnt el. Ráadásul  testépítőként a  szteroidok használata is kezd kicsúszni a kezei közül. Ám a legrosszabb a lány iránt érzett bosszúvágya, meg akar fizetni neki, amiért  otthagyta őt egy lányért.

Andre egy szintén szülői nyomás alatt álló fiú, akinek apja szigorúan elvárja, hogy fia a nyomdokaiba lépjen, de Andre-nak egészen más tervei vannak, imád táncolni, titokban órákat is vesz és egészen tehetséges. Bőrszíne miatt rasszizmussal is gyakran találkozik. Plasztikai sebész anyja révén találkozik Kendrával , illetve az ő húgával, Jennával.

Mindegyik szereplőnek megvan a maga keresztje, amint az a rövid jellemzésekből is kitűnik, mindannyian próbálnak helyt állni az életben, ki sikerrel, ki kevésbé sikeresen.  Azért is szeretem Hopkins könyveit, mert aktuális témákkal foglalkozik, és így hozza olyan közel az olvasót a karakterekhez. Valamelyik problémával tuti, hogy mindenki találkozott már közvetve vagy közvetlenül, és ez már elég is kapcsolódási pontnak. Elég ahhoz, hogy a szereplőkkel együtt éljük át a félelmeiket, fájdalmaikat, küzdelmeiket, boldogságukat.

Az érdekes az volt, hogy Hopkins eddigi, általam olvasott könyveihez képest itt nem feltétlenül fejlődtek a karakterek, legalábbis nem pozitív irányba. Kivétel ez alól talán Cara, aki megtalálta és felvállalta önmagát, még akkor is, ha némi nyomás hatására tette ezt. Kendra ugyanúgy nem törődött azzal, hogy bizony problémája van az evéssel, jó, talán a végére már tudatában volt, de ugyanúgy számolta a kalóriákat, mint korábban, nem igazán látszott az, hogy változtatni akar.

Andre sem igazán haladt előre, Sean pedig egyenesen visszazuhant. Egyiküknél sem éreztem azt, hogy reményteli vagy egy kicsit is pozitív lenne a jövőképük. Nyilván ez nem kritérium, csak legalább a halvány remény ott szokott lenni. Talán ezért is tűnt úgy, hogy nagyon hirtelen lett vége vagy legalábbis, mintha várna rájuk a történet folytatása.

Valahogy a szereplők sem kerültek igazán közel hozzám, olyan kis semlegesek voltak vagy, mint pl. Sean, akit baromira nem bírtam. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogyan változott ekkorát negatív irányba, ilyen nagyon rövid idő alatt. Sokat gondolkodtam azon, hogy a szteroidok okozták - e ezeket a felfokozott érzelmi reakciókat vagy tényleg csak ennyire nehezen viselte, hogy szülei után Carat, életének egyetlen biztos pontját is elveszítheti. A hallucinációkat sem igazán tudtam hová tenni, és nem is igazán kaptunk rá választ vagy megoldást, ezzel is megtámogatva a lezáratlanság érzését.

Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy pont a lezáratlanságtól az ember csak még tragikusabbnak érzi a szereplők sorsát, hiszen nem láttuk, hogy bármi is jobbra fordult volna életükben.

A legeslegvége pedig megint csak Hopkinsosan szívszorító. Egy darabig azt hittem, nem lesz semmi csattanó a végén, de aztán az utolsó mondattal megint odavágott. Bár gyanítom, hogy nem ez volt az, ami szíven ütött, hanem inkább az Impulse végének az emléke, ami nagyon - nagyon szorosan kötődik ehhez a befejezéshez.