Kirsty Moseley: Nothing Left to Lose

Kirsty Moseley stílusát nagyon megszerettem a The Boy Who Sneaks in my Bedroom Window című könyvében, így kíváncsi lettem a többi regényére is. Mivel ez nem olyan rég jelent meg, kézenfekvő választásnak tűnt.

Annabelle szinte minden rossz dolgon keresztülment, mikor Carter a hírhedt alvilági figura a szeme láttára ölte meg barátját 16 éves korában, és hónapokig fogságban tartotta a lányt.

Mikor kiszabadul, borzalmas állapotban van lelkileg és fizikailag egyaránt. Apja szenátor és leendő elnökjelölt az Egyesült Államokban, így érthető, hogy a lányra testőrök vigyáznak éjjel - nappal.

Ám a Anna egyedi stílusa és viselkedése miatt gyorsan fogyasztja a személyi testőröket. Amikor Ashton Taylor, a frissen végzett S.W.A.T. katona kerül mellé, valami megváltozik.

Ekkor bukkan fel újra Carter, hogy felkavarja az állóvizet. Kérdés, hogy Ashton, az újdonsült testőr a lány viselkedésének elviselése mellett képes - e megvédeni őt a hírhedt gyilkostól?

Olyan utálom - imádom kapcsolatom volt a könyvvel és olvasás közben végig ez az érzés váltakozott bennem. Egyrészt néha földhöz vágtam volna bizonyos dolgok miatt, máskor meg olvadoztam rajta és imádtam, egyszer untam, egyszer meg nem tudtam elszakadni tőle.

És mégis talán a pozitívumok többségben voltak, így jó érzéssel gondolok vissza rá , megfeledkezvén a hibákról, amiket felvonultatott.

Hol is kezdjem? Talán azzal, hogy hosszú, de nagyon. Alapból nem szokott ezzel gondom lenni, nem vagyok méretmániás, de itt egy kis nehézségbe ütköztem, bár, ha jobban belegondolok, nem a mennyiséggel, hanem a minőséggel volt problémám. Az eleje jól indult, aztán egy idő után látszólag ugyanaz a jelenet ismétlődött ezerszer ( smárolás, évődés, szex, smárolás, évődés és így tovább) és ez baromira unalmassá tette. Szeretem a romantikus történeteket, tényleg, de helyenként már számomra is soknak bizonyult, főleg a kimondottan nyálas részek. 

www.kirstymoseley.com 

Aztán voltak a csókjelenetek, amiknél a sokadik után már azt éreztem, hogy ugyanazt olvasom újra és újra, és ez elég hangulatrombolónak bizonyult. Ez azért lehetett, mert szinte minden esetben ugyanazokat a mozdulatokat, mozzanatokat írta le ugyanazokkal a szavakkal, kifejezésekkel. Tulajdonképpen ezek miatt az ismétlődések miatt a könyv 40%-át ki lehetett volna vágni és még akkor is egy értékelhető regényt kaptunk volna.

A másik problémám az azonnali szerelem volt. Adott ugye Annabelle, aki a megpróbáltatások után bezárkózik, többször kísérel meg öngyilkosságot, nem tud mosolyogni, pánikrohamai vannak, bő és sötét ruhákban jár, amik teljesen eltakarják az alakját. Azonban, mikor Ashton mellé kerül testőrként, a fent említett problémák 3/4-ét négy nap alatt lerázza magáról, ami szimplán hihetetlen volt. Évekig szenved, és akkor egy jó pasi láttán minden gondját elfelejti. Tisztára az volt az érzésem, hogy csak színlelte az egész zárkózottságot. Nyilván nem erről volt szó, de ez a hirtelen beállt változás egyértelműen ezt sugallta. Utána meg ez az évődés.... Konkrétan a regény 80%-ig szinte nem is szólt másról a könyv, minthogy ismerkednek, élik az életüket luxuskörülmények között és gondolnak egymás tettei mögé ilyen - olyan dolgokat, ahelyett, hogy  megbeszélnék egymással a sérelmeiket.  Ha elmondták volna egymásnak annak a tizedét, ami foglalkoztatta őket a másikkal kapcsolatban, egy csomó stresszt és idegeskedést elkerülhettek volna,  és a kapcsolatuk minősége is más lett volna.

Aztán itt volt az első együttlétük ( 4 nap után! ), aminek során valahogy a védekezés kiröppent a fejecskéjükből. Na, jó, nem igaz, hogy elfelejtették, mert eszükbe jutott, csak marhára nm érdekelte őket, hogy nincs semmi kéznél. Ráadásul Ashton még meg is jegyezte, hogy ő bizony nem bánná, ha Anna terhes lenne ( ismétlem és hangsúlyozom, 4 napi ismeretség után), mert biztos nagyon cuki lenne a közös gyerekük és ő ott lenne a lány mellett. Ez tök aranyos gesztus, meg minden, de ha realisztikusan nézzük, nem valószínű, hogy ez a pasik első reakciója , ha meghallják azokat a szavakat, hogy baba és terhesség.

Anna a regény elején egyébként egy tipikus elkényeztetett csitriként viselkedik Ashtonnal és akkor még nagyon finoman fejeztem ki magam. Ennek semmi , de semmi köze nem volt a depressziójához és a vele történtekhez. Ez színtiszta bunkóság volt a javából. Rettenetesen idegesítő volt a viselkedése, mindenkit lekezelt, aki csak hozzá merészelt szólni.

Az sem tette őt szimpatikussá, ahogyan az első egyetemi napon viselkedett. Az még hagyján, hogy azzal kezdte, hogy összegyűjtötték a környékbeli kajáldák menüjét, hisz ez az egyetemista lét elengedhetetlen része, na, de hogy a második dolga az legyen, hogy beveti magát egy bárba lerészegedés céljából....

Azonban, hogy ne csak a főhős szapulásáról szóljon az egész bejegyzés, essen egy pár szó a romantikáról is.

Azt meg kell mondanom, fura pár voltak ők ketten. Problémáik egyértelműen abban gyökereztek, hogy nem kommunikáltak egymással. Jó, persze, azt megdumálták, hogy milyen szépen csicseregek a madarak, de úgy kerültek minden kapcsolatukat érintő témát, mint a macska a forró kását, ami valljuk be, nem biztos, hogy a legkifizetődőbb dolog. Aztán meg gyártották magukban egymásról a különböző elméleteket, hogy mit miért csinál a másik, és ez adta ki a gondjaik nagy részét, az őszinteség hiánya.

www.kirstymoseley.com 

Ez eddig nagyon úgy hangzik, mintha semmi pozitívum nem lett volna a könyvben, pedig azért akadt az is bőségesen.

Példának okáért, annak ellenére, hogy túl hamar kerültek közel egymáshoz, nagyon tetszett a szereplők közti vonzódás, amit semmilyen körülmények között nem tudtak volna letagadni. (mondjuk meg kell említeni, hogy Ashton néha átesett a ló túloldalára és kicsit, na jó, nem kicsit control - freak lett)

A másik a stílus volt, ami kifejezetten tetszett. Nagyon gördülékeny a regény, könnyen és gyorsan olvasható, amit részben annak is köszönhet, hogy sok a párbeszéd. 

A mérleg pozitív oldalára kerül még a regény akció része, a pszichopata, gyilkosos, alvilági figurás vonal. Az írónő egészen kegyetlen módon bánt a szereplőkkel és néhol alaposan ellátta a bajukat, amit tulajdonképpen egyáltalán nem bántam, hiszen tökéletesen ellensúlyozta a kissé túltengő romantikát. Persze azért arra is ügyelt, hogy az andalgós részek alatt sem feledkezzünk meg a lappangó veszélyről. Nem mondom, hogy a legtökéletesebb módot választotta, de a célnak így is megfelelt.

Összességében nagyon  jó kis olvasmány, még akkor is, ha a történet nagy része nem igazán tükrözi a realitást. Romantikus lelkeknek kimondottan ajánlott, hiszen ebben is szerepel egy herceg fehér lovon, csak egy kissé modernizált változatban.