Elveszve és egyedül.... a káoszban.Évek teltek el azóta hogy Alice elvesztette rákos édesanyját, de az idő még nem teljesen gyógyította be a sebeit. A lány próbál a lehető legjobban megbirkózni a helyzettel, zeneírásba temetkezik, a barátja iránti szerelembe és abba, hogy távolságot tart apjától és annak új feleségétől.
De mikor egy halálos hóvihar csapdába ejti Alice-t mostohaanyjával és újszülött féltestvérével, olyan dolgokkal kell szembenéznie, amiket már rég óta kerülget.
Amikor is Alice az égiekhez fordul csodáért, valami csodálatos dolgot fedez fel.
Talán még sincs annyira egyedül...
(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)
Ezt a könyvet valamikor 2011. novemberében olvastam, ha minden igaz. Hogy akkor miért nem született bejegyzés róla, az még számomra is rejtély, így lassan másfél évvel később. Akkor vettem észre, hogy elmaradt, mikor átfutottam a Schroeder könyvekről szóló bejegyzéseimet, és feltűnt, hogy egy hiányzik. Lázas keresésbe kezdtem, mígnem megtaláltam a kézzel írott verzióját, és azt fogom most közzé tenni, az újraolvasás utáni gondolataimmal kiegészítve.
Ez a harmadik könyvem az írónőtől, úgyhogy nagyjából már biztos voltam benne, hogy nem nagyon csalódhatok.
És lássatok csodát, tényleg nem csalódtam amit az is jól bizonyít, hogy 2,5 óra alatt kiolvastam (megjegyzés: másodszorra is sikerült ennyi idő alatt végezni vele)
Alice édesanyja meghalt, apja pedig újranősült, így a lány kapott egy pótanyukát. Aztán megszületett a kistestvére is, aminek következtében apjával még jobban megromlott a már eddig sem túl jó kapcsolata.
Egy este, mikor a sors kegyetlen körülmények között összezárja a lányt a mostohaanyjával és az újszülöttel, teljes mértékben átértékelődnek a dolgok.
Kicsit más volt ez a regény, mint az eddigi kettő, amit olvastam az írónőtől. Az előzőekben mindig a szerelmi szál alakulása volt a fő vonal, ahol egyik vagy másik fél szellem. Itt azonban szemernyi természetfeletti nem jött be a képbe és nem is a párkapcsolat alakulása állt a középpontban.
Ehelyett a klasszikus gyerek vs. mostohaanya felállás adja a regény alappillérét, megspékelve egy kis tragédiával vagy inkább izgalommal.
Alice egyetlen igazi támasz a barátja, Blaze. Itt megállnék egy pillanatra, hogy ismét megjegyezzem, mennyire jók Schroeder pasikarakterei.
De menjünk is tovább.
A család a kistestvér születése után nem sokkal elutazik a rokonokhoz, hogy együtt ünnepeljék a hálaadást , a lány ez idő alatt Blaze-zel sem tud beszélni, mert indulás előtt egy a legjobb barátnőjével történt veszekedés során ripityára törte a telefonját.
Apját hirtelen behívják dolgozni, így ő repülővel utazik haza, Alice-re és mostohaanyjára egy hosszú és autóút vár a kicsivel együtt, azonban a hóvihar közbeszól. Ott ragadnak útközben telefon és fűtés nélkül minimális élelemmel az autóban, egy viszonylag elhagyatott úton lerobbanva.
Annyira jól volt ábrázolva, ahogy Alice dacos, már - már a gyűlölet határát súroló érzései a helyzet hatására átváltoznak összetartozássá, szeretetté, hogy aztán olyan erőt ás kitartást nyerjen belőle, ami átsegíti a mélyponton.
Az, hogy össze vannak zárva hárman az autóban, mindenképpen segít rajtuk, hiszen felszínre törnek az érzelmeik, és tisztázni tudják az őket bántó indulatokat.
Pontosan ezekre az apró, ám annál látványosabb lelki - érzelmi változásokra fókuszál a regény, elnyomva ezzel magát a cselekményt, ami így mondhatni másodlagossá válik.
A már jól ismert verses formát nem elemezném különösebben, bár még mindig nem fér a fejembe, hogyan tud Schroeder ilyen hatás elérni olyan tőmondatokkal, amiktől egy normál regény esetében egyenesen falnak mennék, és valószínűleg elrontanák az összehatást.
Utólag aztán mindig rájövök , hogy teljesen felesleges ezen agyalni. élvezni kell a regényt úgy, ahogy van a tőmondataival és a rövidségével és minden szépségével együtt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)