Torey Hayden: Szellemlány

Jadie sohasem beszélt. Nem nevetett, nem sírt, és nem adott ki semmilyen hangot. Akárhogy próbáltak közeledni hozzá, bezárva maradt saját zavaros világába, ahol a szellemek beszéd nélkül is megértik egymást. Az osztályba érkező energikus új tanárnak végre sikerül megtörnie a hallgatást. Ő tudja, hogy szóra bírni egy sérült lelkű gyermeket sokszor könnyebb, mint szembenézni azzal, ami elől a némaságba menekült, Jadie történetei mégis megdöbbentik. Feldolgozásukhoz minden korábbi tapasztalata kevés. Amiről a kislány mesél, túl borzasztó ahhoz, hogy bárki komolyan vegye - az elmondottak csak egy zavart elme víziói lehetnek. Vagy talán mégsem... 

Még valamikor a nyár folyamán vettem ezt a könyvet, amikor beszabadultam  egy Alexandra könyvesboltba egy kicsit garázdálkodni.. Nem találomra választottam ki, igencsak rég óta bérelt helye volt a kívánságlistámat. Azonban csak mostanra sikerült eljutnom odáig, hogy valójában elkezdjem.

Valahogy besokalltam az utóbbi időben a fiataloknak szóló irodalomtól, muszáj volt egy kicsit pihentetni Becca Fitzpatrick Silence-ét és helyette valami komoly, felnőtt irodalomhoz nyúlnom. Ez a könyv épp kapóra jött.

Torey egy érdekes állás csábításának engedve egy Pecking nevű kisvároskába utazik, hogy egy speciális igényű gyermekekből álló osztály tanárnője legyen a sok év klinikai munka után. A négy tagú osztályban minden gyermeknek speciális bánásmódra van szüksége, van, aki autista, van aki viselkedési problémákkal küzd, és van aki egy kicsit lassab ütemben fejlődik, mint a többiek. Azonban mind közül van egy, akinek talán nagyobb szüksége van Torey segítségére, mint a többieknek. Jadie , aki szelektív néma, a lehető legjobb segítséget kapja az új tanárnő személyében, hiszen Torey-nak a szelektív némaság a szakterülete.

Ám még álmaiban sem gondolta volna, hogy mi okozza ezt a problémát a kislánynál. De az is lehet, hogy csak Jadie fantáziája túl élénk...

Többször említettem már, hogy mennyire szeretem a komoly témájú,valós alappal rendelkező könyveket. Ennek a mostaninak a különlegessége, hogy egy kicsit szakmámba is vág, bár abban is biztos vagyok, hogy jó lenne elkerülni a munkám során az ilyen és hasonló eseteket. Ahogy magamat ismerem,  nem lenne hozzá elég erőm.

Az elején még nem is érezhető annyira, hogy olyan nagyon durva lenne a történet, eszembe sem jutott, hogy a szálak ilyen nagyon mélyre nyúlnak majd.

Torey-t abszolút csodáltam a kitartásáért és az erős gyomráért. Mert bizony ehhez a történethez kellett az is bőségesen. Még akkor is kellet volna, ha ez egy felnőttel esett volna meg, de így, hogy egy nyolc éves kislány a főszereplő, még inkább megrázó az egész.

Pont ezért annyira nehéz írni erről a könyvből, nem is igazán tudom mi fog kisülni belőle a végére. De nem igazán látom értelmét annak, hogy nekiálljak és leírjam, hogy mi hogyan történt és minek hogyan kellett volna történnie. Mi értelme lenne?. Ez nem erről szól. Ez egy megtörtént eset, nem azért íródott, hogy kedvezzen az olvasók igényeinek.

Amikor visszagondolok az olvasottakra, akarva- akaratlanul eszembe jut a kérdés, hogy vajon én mit csináltam volna egy ilyen helyzetben? Mire véltem volna egy kislány ilyen megnyílvánulásait?  Gyanakodtam volna valamire? Vagy betudtam volna valamilyen személyiségzavarnak?

Egy biztos. Valószínűleg azonnal segítséget kértem volna. De , amint látszik a könyvből nem mindig ez a legjobb megoldás.

Sokszor a szívem szakadt meg Jadie-ért, ahogy kétségbeesetten, a maga módján próbált segítséget kérni. Csak a véletlen műve, hogy pont egy olyan ember került mellé aki segíteni tudott. Mi történt volna, ha nincs Torey? Minden ment volna tovább, úgy ahogy addig? Mi lett volna szegény lányból, mire felnő?

Rossz belegondolni, hogy a felnőttek hülyesége és perverziói mekkora sérüléseket okozhatnak egy kisgyermek lelkében és milyen hatással van ez az egész hátralévő életére.

Nagyon nehéz erről a témáról úgy írni, hogy egy átlag olvasó is könnyen megértse a szakmai vonatkozását is a történetnek. Hayden megtalálta azt a stílust amivel bárki számára (már aki bírja) emészthetővé válik a könyv. Sőt, bevallom néha - néha el is mosolyodtam egy kicsit.. Legtöbbször Jeremiah hozzászólásai késztettek arra, hogy mosolyra húzódjon a szám. Azok voltak azok a momentumok, amik egy kicsit talán enyhítették a könyv komolyságát.

A végén ne várjunk boldog befejezést, mert tulajdonképpen nincs is konkrét lezárás. Említhetném azt az agyoncsépelt kifejezést is, hogy az élet megy tovább...

Összességében egy jól megírt könyv, de tényleg csak az kezdjen bele, aki bír a sátánizmusról, gyermekmolesztálásról, és hasonló súlyos témákról olvasni.

A pontozás most elmarad.