Jennifer Niven: All the Bright Places

Theodore Finch-et lenyűgözi a halál gondolata, és folyamatosan azon gondolkodik, miként is ölhetné meg magát. De minden egyes alkalommal valami jó, legyen akármilyen kis dolog is, megállítja. 

Violet Markey a jövőnek él, számolja vissza a napokat az érettségiig, amikor is megszabadulhat az Indianai kisvárostól és nővére halálának fájdalmas emlékétől. 

Amikor Finch és Violet találkoznak az iskola harangtornyának szélén, nem egyértelmű, hogy ki ment meg kit.  Mikor egy iskolai projekthez párt alkotnak és felfedezik az állam természeti csodáit, mindketten fontos felfedezéséket tesznek: Finch csak Violettel lehet önmaga - vicces, az életet nagykanállal habzsoló srác, aki nem is olyan furcsa, Violet pedig csak Finch társaságában képes eltölteni a hátralévő napokat és iagzán megélni azokat. De ahogy Violet világa kiszélesedik, Finch-é egyre inkább összeszűkül. 

(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Sok helyen beleütköztem a könyvbe külföldi blogokon, sőt, néhány általam kedvelt vlogger is ódákat zengett róla és olyan lelkesedéssel számoltak be olvasásélményeikről, hogy olvasó legyen a talpán, aki ezek után nem rohant a könyvért.

Finch és Violet az iskola harangtornyában találkoznak, amikor a fiú (és a lány is) le akar ugrani onnan. Bár nem egy baráti körben mozognak, de a vonzalom mégis hamar kialakul, mert igencsak sok bennük a közös vonás. Ráadásul egy földrajz - projekt elkészítéséhez is együtt kell működniük, azonban arra egyikük sem számít, hogy ez mennyire megváltoztatja az élethez való hozzáállásukat.

Vannak olyan könyvek, amik jók. Értem ezalatt azt, hogy nincs bennük szemet szúró logikai baki, nem csapnivalóak a karakterek, és még a cselekmény sem pocsék. Ennek ellenére nem köt le, nem tudok vele együtt élni vagy csak nagyon minimális mértékben, nem vált ki belőlem olyan nagyon sok érzést vagy csak olyat, ami nem épp mondható pozitívnak.

Na, ez a regény pontosan ilyen volt. Pedig a fülszövege alapján nagyon - nagyon jónak ígérkezett, szinte mindenki istenítette, aki már olvasta. Jobban belegondolva, lehet, hogy pont ez volt a baj: túl nagyon voltak az elvárásaim. Tudtam, hogy melyik elemtől hol, milyen hatást várhatok, de ez a hatás mégsem érkezett meg, talán pont azért, mert annyira vártam.

Pedig tulajdonképpen minden megvolt benne, ami egy jó sztorihoz kell: igényes fogalmazása, aranyos interakciók, kidolgozott karakterek. Ennek ellenére valahogy nagyon nem volt nekem való, nem sodort magával, csak úgy elolvastam.

Tulajdonképpen nem tudok semmibe belekötni, rendben volt a dráma része, cuki volt a romantika, abszolút megfelelően tálalva a célkorosztálynak. Sőt a végét is nagyon tudtam értékelni, mert abszolút passzolt a történethez, meg az ízlésemnek is tökéletesen kedvezett. És mégsem mozgatott meg, pedig lett volna mit, mert igencsak érzelmes a vége, meg tulajdonképpen végig az. (Tipp: olvasás közben zsebkendő közelsége ajánlott lehet)

A fő szál nem más, mint hogy miként talál egymásra két öngyilkosságra készülő fiatal, miként próbálják meg megmenteni egymást meg talán magukat, és miként lesz ebből szerelem.

Forrás: pinterest.com

A fura az volt az egész történetben, hogy bár mindkét fiatalnak megvan a maga baja, mégis az van nekikeseredve jobban (legalábbis láthatólag), akinek kevésbé van rá oka, igaz, ha jobban belegondolok ez igencsak relatív, hiszen, amit átélnek, nyilvánvalóan mindkettejüknek hatalmas trauma, csak másképpen.

Mindenesetre Violet, akinek testvére meghalt, jobban viseli a helyzetet, bár ez is hülyén hangzik így, hiszen ő is elgondolkodott azon, hogy véget vessen az életének. Finch-nek több problémája is van, mint a lánynak, talán ettől súlyosabb a helyzete, bár esetében ez nem annyira egyértelmű, ami betegségének köszönhető. Bipoláris zavara miatti hangulatingadozásai és egyedi világszemlélete következtében a külső szemlélők (iskolatársak stb.) többsége szimplán csak furának tartják, nem  is gondolják, hogy milyen komoly dolgok állnak ennek a "furcsaságnak " a hátterében. 

A másik ami feltűnő volt, az, hogy a fent említett tények ellenére egyikük sem kapott professzionális segítséget.

Finch esetében még csak - csak elhiszem, hogy előfordulhat, mert a szüleik elváltak, az apuka szinte feléjük sem néz, a szülői gondviselés hetente egyszer egy ebéd keretében merül ki, néha némi ordibálással vegyítve. Az édesanyának ott maradt a három gyerek, akiket el kell tartania, ennek érdekében sokat dolgozik, így nem jut elég ideje rájuk. Ami jut is, az is olyan robotszerű, automatikus, ahogyan esti beszélgetéseik is, ugyanazok a szavak, ugyanazok a mondatok, szinte kiszámítható sorrendben minden áldott nap.

Ráadásul a srác az iskolai bántalmazások egyik célpontja, ami szintén csak súlyosbítja a helyzetét.

Elég egyértelműek voltak a problémák és a tünetek, de mégsem reagált senki, mondhatni magukra maradtak, még Violet is, akinek azért egy fokkal jobbak voltak a családi körülményei.

Nála a nővére halála miatti bűntudat mellé még bejöttek a társadalom és családja általi elvárások, amik kissé túl nagyon voltak. ( ha cheerlader, akkor legyen jó tanuló és egyértelműen boldog stb.).

Ami kezelési lehetőség feltűnik említés szinten a regényben, valahogy annak sem valami pozitív a kicsengése, negatív színben tűnik fel.

A regény stílusa nagyon jó, gratuláció érte az írónőnek. Amellett, hogy a két főszereplő próbál humorizálni (főleg Finch, de ez részben betudható szerintem a bipoláris zavarnak is, amiben szenved), maga a regény egyáltalán nem mondható vidámnak, az esetleges aranyos részek sem semlegesítik a végig jelenlévő szomorúságot, kétségbeesést.

Forrás: pinterest.com

A stílushoz kapcsolódik még az is, hogy kimondottan jól ábrázolja az írónő a helyzettel járó érzelmeket. Egy idő után szinte érezni lehet azt, amit a szereplők is éreznek, ami ennek a könyvnek az esetében nem biztos, hogy annyira jó. Nagyon le tudja húzni az ember hangulatát, főleg, ha érzékenyek vagyunk a hasonló témákra.

Ennek ellenére azonban megéri elolvasni, mert vannak benne nagyon cuki jelenetek is.

Az egyik kedvencem az volt, mikor az iskolai projekt keretében Indiana állam nem annyira ismert nevezetességeit látogatták végig kettesben. Az utolsó állomás nagyon szívszaggató volt...

A másik kedvenc részem, illetve részeim azok voltak, mikor idézetekkel kommunikáltak. Főleg Virginia Woolf idézeteket használtak, de előfordult itt - ott Dr. Seuss műveiből is egy - egy apróbb részlet a nagyon sajátos beszélgetéseik során.

A vége, mint már az elején is írtam, lesz, akinek tetszeni fog, lesz, akinek nem. Szerintem ez illett a történethez, még akkor is, ha nem ez volt a legromantikusabb végkifejlet, de nem minden rózsaszín és cukormázas a világban, bármennyire is szeretnénk.

Összességében jó könyv, annak ellenére, hogy nálam nem érte el azt a extázis - faktort, amit az olvasók nagy részénél. Zsepicsomag közelsége, mint már szintén említettem, fokozottan ajánlott olvasása közben, ahogyan az is igaz, hogy utána valahogy az ember valami nagyon vidám, nagyon romantikus, nagyon humoros könyvre/filmre/tevékenységre vágyik, hogy kijusson abból az állapotból, ahol a két fiatal története hagyta.

A könyv megfilmesítése folyamatban van, annyit lehet tudni egyelőre, hogy Violet szerepét Elle Fanning fogja alakítani, az Imdb szerint 2017-ben bemutatásra kerülő filmben.