Peggy Kern: Little Peach

Mit tennél, ha bajba kerülnél?

Amikor Michelle elmenekül drogfüggő anyjától, éppen annyi pénze van, hogy eljusson New Yorkba, ahol reményei szerint beköltözhet az egyik barátjához.

De mikor megérkezik, szembesül a rémisztő igazsággal, miszerint teljesen egyedül van, mindenféle terv nélkül.
Ekkor találkozik Devonnal, a jóképű, jól öltözött férfival, aki a tömegből bukkan elő megnyerő mosollyal felruházva, szemekkel, amik látszólag tudják, hogy a lánynak mire van szüksége, és felajánl neki egy helyet, ahol ellehet.

De Devon nem az, akinek látszik, Michelle-t pedig hamarosan elnyeli a gyermekprostitúció világa, ahol a férfi az "Apukája" lesz és ő lesz a férfi "Kis Barackja". Ez a világ lehetetlen választások sorozata, a fogvatartó és segítő közti határ pedig a felismerhetetlenségig elmosódik.
(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Bevallom, nem igazán tudtam semmit a könyvről, ha Abstract nem ajánlja nekem goodreads-en keresztül, lehet, hogy azt sem tudom meg, hogy van ilyen könyv.

Mikor Michelle nagyapja meghal, a lány amúgy sem egyszerű élete még inkább szétesik. Menekülni kényszerül. Barátnőjét keresve fut bele Devonba, aki egy olyan világba vezeti hamis ígéretekkel, ami elsőre szeretetteljesnek tűnik a családját vesztett lány számára, ám a felszín súlyos és veszélyes dolgokat takar.

Durva téma. Valahogy vonzom az ilyen könyveket. Mondjuk az is igaz, hogy annyira már nem ütött szíven, mint az előző pár könyv hasonló témában, bár természetesen ettől nem lett könnyebben emészthető a dolog. Hogyan is lehetne az  a gyermekprostitúció?

Michelle tökéletes célpont volt. Egyetlen igazi támasza, nagyapja halála után magára maradt tizennégy évesen. Anyja elküldi otthonról. Persze, jót akar vele tenni, távol akarta tartani attól a drogokkal és bizonytalansággal átitatott életmódtól, amit folytatott, de az eszébe sem jutott, hogy ezzel mennyivel nagyobb bajba sodorja a kislányát.

Így került New Yorkba, az egyetlen lehetőségét kihasználva,  hogy megkeresse barátnőjét. New York azonban hatalmas város, ott egy kislánynak kóricálni szinte egyenlő az öngyilkossággal. Devon kiszúrta elveszettségét, bizonytalanságát és befolyásolhatóságát. Az egész helyzetet úgy állította be, mintha a lány egy családba csöppenne bele és Michelle-nek az adott helyzetben pontosan erre volt szüksége, egy helyre, ahol azt érzi, hogy szeretik. Ezért mond igent egy vadidegennek és megy el vele. Ami ott várja, az viszont finoman szólva sem nevezhető családnak, de mivel nincs normális "mintája", így elhiszi azt, amit lát.
El akarja hinni, mert kétségbeesetten vágyik arra, hogy szeressék, hogy tartozzon valahová. Az, hogy ebben az úgynevezett családban a szeretet mennyire valós, az erőteljesen vita tárgya, de ezt persze egy ennyire fiatal egyén nem feltétlenül látja meg, főleg, ha olyan helyzetben van, mint Michelle.
Látja a rosszat, de nem akarja rosszként felfogni, mert ez a rossz is több, mint a semmi.

Az éjszakai élettel rettenetesen küzd. Testét átadja a "munkájának", de a lelki oldalával nagyon nehezen boldogul, ami nem is csoda, hisze amin keresztülmegy az még a felnőtteket is megviselné, nem hogy egy ilyen fiatal lányt.
A többi lánnyal viszonylag jó a kapcsolata és talán pont ez lett a veszte, hiszen, ha nem mentek volna el a kórházba, nem indult volna el az a folyamat, ami a végkifejlethez vezetett. Bár, ha jobban belegondolok, csak idő kérdése volt. Egyébként félelmetes belegondolni, hogy milyen farkastörvények uralkodnak. Addig minden szép és jó, amíg a szabályok szerint játszanak, ám , amint valami félresiklik, annak azonnal meglesznek a következményei, ráadásul igencsak súlyosak, legyen szó a lányokról, vagy a kuncsaftokról.

A vége nem a legjobb, bár a helyzethez képest még egészen pozitívnak mondható. Hatalmas bátorságra vall, hogy Michelle meg merte tenni ezt az utolsó lépést. Hogy mi lett vele utána, nem lehet tudni, az írónő nyitva hagyta a cselekményt. Kíváncsi lettem volna, hogy mi történik vele ezután, hazakerül - e vagy elnyeli őt a gyermekvédelem rendszere.

Egyetlen furcsaságot említenék csak meg, és az nem más, mint a mesélő. Nagyon furán kezdődik, mert Michelle meséli a történetet, de mivel nem nevezi meg, hogy kinek, így olyan, mintha egyenesen az olvasó ülne előtte, és nekünk szólna, nekünk mondaná a sztoriját, tegeződve. Persze, később kiderül, hogy kit avat be a részletekbe ezzel, de az elején ez még igen zavaró.

Visszatekintések is vannak, de ezek nem szerves részei a történetnek. Nehéz, de mindenképpen elgondolkodtató olvasmány. A valóságtartalmáról nem tudok nyilatkozni.