Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szívEgy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.
A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk.
Jodi Picoult stílusa és munkássága nem újdonság számomra, olvastam már tőle, nem is egy regényt. Régóta tervezem elolvasni ezt a könyvét is, és mivel most megkaptam kölcsönbe, gyorsan neki is láttam.
Willow, Charlotte második gyermeke csonttörékenységgel születik. Szülésznője és egyben legjobb barátnője Piper észreveszi ugyan a problémát, de későn.
Charlotte évekkel később kártérítési pert indít, de abba nem gondol bele, hogy ez családja, szerettei számára mivel jár majd.
Azért is szeretem az írónő regényeit, mert mindig különleges és összetett, nehéz témákat választ, ez alól Willow története sem kivétel.
A kislány III-as kategóriájú csonttörékenysége ugyan közvetlenül nem halálos, de nagyon veszélyes és egész életében segítségre szorul miatta, nem élhet teljes, önálló életet. Bármilyen apró ütéstől, ami másoknak szinte fel sem tűnne, eltörhet a csontja, amely akár a belső szerveit is veszélyeztetheti. Szülei éppen ezért mindentől óvják, de mindent meg is akarnak neki adni, amit csak lehet, ám anyagi lehetőségeik igencsak korlátozottak, tekintve, hogy Charlotte-nak Willow születésekor abba kellett hagynia a munkát, pedig nagyon tehetséges cukrász, Sean pedig rendőr, így ő sem keres túl sokat. Lányuk kezelései és ellátása pedig rettenetesen sok pénzüket emészti fel.
Amíg Charlotte a fejébe nem vette ügyvédi sugallatra, hogy bepereli nőgyógyászát, eszükbe sem jutott, hogy mi mindent adhatnának meg a kislánynak a kártérítési összegből. Azonban ez a per esetükben nem egyszerű.
Az egész történet nagyon lényeges morális, etikai kérdéseket vet fel. Elsőként ott van az a dolog, hogy Piper nem csak Charlotte orvosa, hanem legjobb barátnője, bizalmasa is. Nagyon nehéz meghúzni a határt ilyen esetekben, ez egyértelműen kirajzolódott. Hol van az a pont, ahol nem orvos csak barátnő vagy éppen fordítva? Rettenetesen nehezen szétválasztható a kettő, mert benne van az ember természetében az, hogy a barátnőjének többet megad, de a rosszat sem képes úgy közölni vele, mint egy vadidegen emberrel.
Az egész történet nagyon lényeges morális, etikai kérdéseket vet fel. Elsőként ott van az a dolog, hogy Piper nem csak Charlotte orvosa, hanem legjobb barátnője, bizalmasa is. Nagyon nehéz meghúzni a határt ilyen esetekben, ez egyértelműen kirajzolódott. Hol van az a pont, ahol nem orvos csak barátnő vagy éppen fordítva? Rettenetesen nehezen szétválasztható a kettő, mert benne van az ember természetében az, hogy a barátnőjének többet megad, de a rosszat sem képes úgy közölni vele, mint egy vadidegen emberrel.
Aztán ott van az a dolog, hogy Sean nem igazán értett egyet Charlotte-tal, ami a pert illeti, és ez igencsak kihat a házasságukra is. Mindketten imádják a gyerekeiket, de másképpen képzelik el a gondoskodást róluk. Sean nem akarja ennek az egész hercehurcának kitenni a lányokat, érzésem szerint kicsit jobban belelátott a következményekbe, mint a felesége. Érthető is volt, hogy miért adta be a válókeresetet, hiszen Charlotte néha már egyenesen megszállott volt a per ügyében ( máskor meg már maga sem tudta, akarja - e egyáltalán ezt az egészet).
De nem csak a két szülő szenvedett a procedúrától. Ott van példának okért Willow. Nem elég neki, hogy minden mozdulatára vigyáznia kell, nehogy elszenvedjen egy újabb törést, ami akár végzetes következményekkel is járhat, de még szülei is miatta veszekszenek és válnak, legalábbis ő ezt szűri le a körülötte történő dolgokból. A kislány hiába nagyon okos és sorra szórja magából az olyan tényeket, amik másnak meg sem fordulnának a fejében, nem érti mi van körülötte. Csak töredékeket szűr le, és hiába van ezekkel a részletekkel tisztában, mégis rosszul teszi össze a képet.
Testvére, Amelia is elég nehezen éli meg ezeket a napokat, bár az ő problémája nem most kezdődött, hanem mikor kishúga megszületett. Onnantól kezdve nap, mint nap mellőzve érezte magát, úgy gondolta, senki nem figyel rá. Azért, hogy érezzen, vagdosni kezdte magát, majd később pedig hánytatni. A szomorú az, bár némileg érthető, hogy a szülők figyelmét valóban Willow kötötte le, hiszen nem tudták mikor kell vele legközelebb az ügyeletre rohanni, így Amelia évekig bántotta magát, anélkül , hogy bárki is észrevette volna. Az meg, ahogyan végül kiderül a titka, egyenesen ironikus.
A gyerekek mellett Piper élete is kicsit félresiklik a per következtében. Sok idejébe telik, mire tisztázza magában, hogy valóban hibázott - e, úgy érzi, mind orvosként, mind barátként megbukott.
Félelmetes volt olvasni, hogy ez a betegség mennyire kihatással van a beteg személyt körülvevő emberek életére is, és mennyire befolyásolja mindennapjaikat, ha valami szokatlan történik.
Nagyon lassan haladtam vele, sokszor le kellett tennem, mert bár nincsenek benne olyan konkrét dolgok, amitől az ember ne tudna könnyedén haladni vele, a hangulata mégis markáns és ez teszi igazán nehézkessé az olvasást.
Ezt a komor atmoszférát hivatottak megtörni illetve talán egy kicsit ellensúlyozni a fejezetek között itt-ott felbukkanó sütireceptek. Néhányat ki is írtam magamnak, és ha olyan kedvem lesz, kipróbálom majd őket, bár gyanítom annyira jól nem fog sikerülni, mint amennyire Charlotte-nak, de azért egy próbát megér. A jelszó: ronda és finom.
Ami még érdekes, az a forma. A regény, mint egy visszaemlékezésként íródott Willownak, minden "szereplő" neki meséli el azt, hogy ő miként emlékszik a történtekre. Ez a több szempontos bemutatás azért volt jó, mert sokkal átfogóbb képet kaphattunk a történtekről.
Mesél Amelia, Charlotte, Piper, Sean és Charlotte ügyvédje Marin is.
Marin részei meg a jogi, bírósági etapok voltak azok, amik nek nagyon kötötték le a figyelmemet, a többi rendben volt.
Egy dologról szeretnék még írni, és az nem más, mint a vége. Ez a harmadik vagy a negyedik könyvem az írónőtől, tehát nagyjából sejtenem kellett volna, hogy mire is számíthatok, de valahogy az utolsó előtti fejezetig simán elhittem, hogy ez ilyen kis lightos regény lesz, lightos befejezéssel (legalábbis az írónő többi könyvéhez képest). Erre az utolsó fejezetben olyan meglepetés ért, hogy szóhoz sem jutottam egy jó darabig. Nem igazán számítottam ilyesféle lezárásra, bár így utólag átgondolva, némileg érthető, hogy így lett vége, bár még magammal is vitáztam azon, hogy ennek az egésznek tényleg így kellett- e befejeződnie.
Azt hiszem ez eszembe fog még jutni néhányszor. Ez az egyik, amiért szeretek ilyen könyveket olvasni, nagyon sokáig foglalkoztatnak még azután is, hogy letettem őket.
Nem ez a kedvenc könyvem Picoult-tól, de mindenképpen érdemes elolvasni, bár arra számítani kell, hogy aki érzékenyebb az ilyesmire, annak erőteljesen fogja befolyásolni a hangulatát, amíg olvassa.
De nem csak a két szülő szenvedett a procedúrától. Ott van példának okért Willow. Nem elég neki, hogy minden mozdulatára vigyáznia kell, nehogy elszenvedjen egy újabb törést, ami akár végzetes következményekkel is járhat, de még szülei is miatta veszekszenek és válnak, legalábbis ő ezt szűri le a körülötte történő dolgokból. A kislány hiába nagyon okos és sorra szórja magából az olyan tényeket, amik másnak meg sem fordulnának a fejében, nem érti mi van körülötte. Csak töredékeket szűr le, és hiába van ezekkel a részletekkel tisztában, mégis rosszul teszi össze a képet.
Testvére, Amelia is elég nehezen éli meg ezeket a napokat, bár az ő problémája nem most kezdődött, hanem mikor kishúga megszületett. Onnantól kezdve nap, mint nap mellőzve érezte magát, úgy gondolta, senki nem figyel rá. Azért, hogy érezzen, vagdosni kezdte magát, majd később pedig hánytatni. A szomorú az, bár némileg érthető, hogy a szülők figyelmét valóban Willow kötötte le, hiszen nem tudták mikor kell vele legközelebb az ügyeletre rohanni, így Amelia évekig bántotta magát, anélkül , hogy bárki is észrevette volna. Az meg, ahogyan végül kiderül a titka, egyenesen ironikus.
A gyerekek mellett Piper élete is kicsit félresiklik a per következtében. Sok idejébe telik, mire tisztázza magában, hogy valóban hibázott - e, úgy érzi, mind orvosként, mind barátként megbukott.
Félelmetes volt olvasni, hogy ez a betegség mennyire kihatással van a beteg személyt körülvevő emberek életére is, és mennyire befolyásolja mindennapjaikat, ha valami szokatlan történik.
Nagyon lassan haladtam vele, sokszor le kellett tennem, mert bár nincsenek benne olyan konkrét dolgok, amitől az ember ne tudna könnyedén haladni vele, a hangulata mégis markáns és ez teszi igazán nehézkessé az olvasást.
Ezt a komor atmoszférát hivatottak megtörni illetve talán egy kicsit ellensúlyozni a fejezetek között itt-ott felbukkanó sütireceptek. Néhányat ki is írtam magamnak, és ha olyan kedvem lesz, kipróbálom majd őket, bár gyanítom annyira jól nem fog sikerülni, mint amennyire Charlotte-nak, de azért egy próbát megér. A jelszó: ronda és finom.
Ami még érdekes, az a forma. A regény, mint egy visszaemlékezésként íródott Willownak, minden "szereplő" neki meséli el azt, hogy ő miként emlékszik a történtekre. Ez a több szempontos bemutatás azért volt jó, mert sokkal átfogóbb képet kaphattunk a történtekről.
Mesél Amelia, Charlotte, Piper, Sean és Charlotte ügyvédje Marin is.
Marin részei meg a jogi, bírósági etapok voltak azok, amik nek nagyon kötötték le a figyelmemet, a többi rendben volt.
Egy dologról szeretnék még írni, és az nem más, mint a vége. Ez a harmadik vagy a negyedik könyvem az írónőtől, tehát nagyjából sejtenem kellett volna, hogy mire is számíthatok, de valahogy az utolsó előtti fejezetig simán elhittem, hogy ez ilyen kis lightos regény lesz, lightos befejezéssel (legalábbis az írónő többi könyvéhez képest). Erre az utolsó fejezetben olyan meglepetés ért, hogy szóhoz sem jutottam egy jó darabig. Nem igazán számítottam ilyesféle lezárásra, bár így utólag átgondolva, némileg érthető, hogy így lett vége, bár még magammal is vitáztam azon, hogy ennek az egésznek tényleg így kellett- e befejeződnie.
Azt hiszem ez eszembe fog még jutni néhányszor. Ez az egyik, amiért szeretek ilyen könyveket olvasni, nagyon sokáig foglalkoztatnak még azután is, hogy letettem őket.
Nem ez a kedvenc könyvem Picoult-tól, de mindenképpen érdemes elolvasni, bár arra számítani kell, hogy aki érzékenyebb az ilyesmire, annak erőteljesen fogja befolyásolni a hangulatát, amíg olvassa.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)