J.A. Redmerski: The Edge of Always (Az örökké határa)

A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…
Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…
Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.
Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…

Nagyon szerettem Andrew és Camryn történetét. Imádtam a road tripes feelinget az első kötetben, imádtam azt, ahogyan egymásra találtak és megküzdöttek az útjukba gördülő akadályokkal. Ám, amikor az első rész ilyen magasra teszi a lécet, nagyot kell alakítani a folytatásban, hogy minimum megmaradjon a színvonal, a túlszárnyalásról már nem is beszélve.

Mikor Andrew és Camryn túlélik életük eddigi legnehezebb napjait, nem gondolják, hogy ennél is jöhet rosszabb, ami alapjaiban változtatja meg mindennapjaikat és személyiségüket.

A szükség úgy hozza, hogy újra útra kelnek, annak érdekében, hogy újra megtalálják önmagukat.

Sorozatok esetében majdnem mindig hangsúlyozom, hogy tartok a folytatásoktól. Az idők folyamán bebizonyosodott, hogy nem is véletlenül. Először is itt az a nyamvadt, de méltán elhíresült második könyv - szindróma, melynek lényege, hogy az első rész után a második kötet óriási csalódás. Ez itt is életbe lepett egy kicsit.

Végig azt éreztem, hogy hiába telt el x idő ( ha emlékeim nem csalnak, talán öt hónap), az első rész végéhez képest, gyakorlatilag ugyanott tartunk, ami nem is lett volna gond, de sajnos még a háromnegyedénél is ezt éreztem. És nem csak ezt, hanem azt is, hogy apróbb változtatásokkal ugyanazt a sztorit olvasom újra, ami nem biztos, hogy annyira jó, még akkor sem, ha odáig voltam az első részért.

Amennyiben ugyanazt akartam volna olvasni, akkor újraolvasom a The Edge of Nevert. 

Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy örültem az utazásos résznek, meg az elején történtek elég szomorú és megrázó dolgok is, azonban a végével, illetve inkább az utolsó harmadával kifejezetten hadilábon álltam. Indokolatlanul el volt húzva, az időbeni ugrálásokról már nem is beszélve.

Jó, persze, a lényeg átjött, hogy mennyire próbálják megőrizni mindketten a szabadszelleműségüket még a megváltozott körülmények ellenére is, hogyan próbálják ezt összeegyeztetni az együttéléssel, a családdal. Ennek ellenére sután jött ki az egész, nem kicsit keltett erőltetett hatást, és ez óhatatlanul kihatott az egész könyvre.
Andrew bármi megtenne Camrynért, főleg a velük történtek után és ezt nem habozik folyton - folyvást be is bizonyítani. Felelősséget vállal, de mégis hű marad önmagához. Azon nagyon jókat mosolyogtam, hogy Camryn barátnőjét, Natalie-t titokban Shenzie-nek becézi ( tudjátok, az a vihogó hiéna az Oroszlánkirály című rajzfilmből) és mikor a lány telefonál, egy hiéna képe villog a telefon kijelzőjén.
Camryn egyébként össze van törve, ami a vele történtek után teljesen érthető is. Egy dolog nem tetszett ezzel kapcsolatban, mégpedig az, ahogy a lány elintézte az ügyet anyja gyógyszerével kapcsolatban. Úgy tett, úgy beszélt, mintha semmiség lett volna az egész, holott nagyon nem volt az. Szerencséje van, hogy ennyivel megúszták, és volt valaki, aki felismerte a helyet súlyosságát, ha már neki nem sikerült.
Ami még nagyon tetszett, azok a kis fogadalmak voltak, amiket a történet folyamán tettek egymásnak, és ahogyan ezek  egy bizonyos ponton visszaköszöntek.

Forrás: pinterest.com

A vége meg, mint már előbb is említettem kissé katasztrofális lett. Alapból nem is az időben ugrálással volt gondom, mert ugorjon a végén, hogy megmutassa a jövőjüket, de tegye ezt egy epilógus keretében (bár én személy szerint ezt sem szeretem), de ne ezzel teljen a könyv utolsó 20-30%-a. Ez a folyamatos gyors időutazás, amelynél hol két hónapot, hol öt évet, hol tizenötöt évet lépünk előre, annyira darabossá tette, hogy szinte már élvezhetetlenné vált. Bevallom ott már csak azt vártam, hogy minél hamarabb legyen vége.
Amellett, hogy szétszabdalta a végét, bennem azt az érzetet is keltette, hogy el akarta mesélni az életüknek még egy jó hosszú szakaszát, de nem volt hajlandó rászánni még egy könyvet, így megpróbálta ebbe beleszuszakolni, de mivel hosszú lett volna, így kiemelt bizonyos fontosabb eseményeket és ilyen ugrálásokkal elválasztva tette bele. Ettől lett olyan összecsapott  hatása, ami kimondottan szomorú egy ilyen jónak ígérkező könyv estében.
Összességében emlékeztetett az első részre, de meg sem közelítette annak a színvonalát, bármennyire is szerettem volna. Voltak benne kiemelkedő részek, de még így sem volt az igazi, Természetesen  nem írom le az írónőt, fogok még tőle olvasni, mert nem rossz a stílusa.