Richelle Mead: The Indigo Spell (Bloodlines #3)

A tiltott esemény után, ami Sydneyt a lelke mélyéig megrázta, azzal küzd, hogy meghúzza a vonalat az alkimista tanítások között  és aközött, amit a szíve diktál.

Ekkor találkozik a vonzó, lázadó Marcus Finch-csel - a volt alkimistával, akinek a minimális esélyek ellenére is sikerült megszabadulnia ettől a világtól és most menekül.

Marcus meg akarja tanítani Sydneyt azokra a titkos dolgokra, amiket állítása szerint az Alkimisták bőszen takargatnak előle.

De ahogy arra sarkallják, hogy lázadjon fel az emberek ellen, akik felnevelték  Sydney rájön, hogy megszabadulni tőlük jóval nehezebb, mint gondolta. 
Mélyen elrejtve benne régi és titokzatos varázserő lakozik. És ahogy egy gonosz varázserőt használó személy után kutat, aki ereje teljükben lévő fiatal boszorkányokra utazik, rájön, hogy egyetlen reménye, ha kibékül varázs mivoltával, mert ha nem, akkor ő lehet a következő áldozat.

(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Ahogy az a kedvenc sorozataimnál lenni szokott, mindig nagyon várom a soron következő könyvet. A Bloodlines a Vámpírakadémiával együtt különösen a szívem csücske. Alig vártam, hogy a postás végre meghozza a csomagomat és nekikezdhessek.

Sydney az új információi birtokában elindul, hogy megkeresse Marcust, az ex-alkimistát, hogy megkérdezze, hogyan is működik ez a nem- vagyok -többet-alkimista dolog, mert igencsak érdekli a mikéntje. Ehhez még hozzáadunk egy őrült, hatalommániás boszorkányt, egy csipet árulást, Adriant töménytelen mennyiségben és kész is a legújabb kalamajka.

Az a nagy bajom, hogy néha akaratlanul is összehasonlítom a sorozatot a Vámpírakadémiával, pedig nem szabadna. Ennek ellenére nem tudom megállni és mégis csak összevetésre kerül a sor, ezért lett ez a véleményem.

Hiába a spin-offja a fent említettnek  mégis teljesen mások. Ez a sorozat valahogy eseménydúsabb, de mégsem. Áh, kizárt , hogy normálisan el fogom tudni magyarázni, hogy mire gondolok. Lépjünk is tovább.

Az események több szálon futnak. Először is van itt a Marcus - szál. Viszonylag hamar sikerül rábukkanni az új szereplőnkre, igaz, nem a hagyományos módon, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy nem csak egy beszélgetés lesz a dologból, hanem annál jóval távolabbra futnak a szálak.

Egyébként, meg kell mondjam őszintén  amennyire sármosnak és imádnivalónak láttatja Richelle Marcust, engem annyira hidegen hagyott az ürge. Olyan, mintha teljesen immunis lennék rá, pedig szövege neki is van bőségesen.

De az a szomorú, illetvee egyáltalán nem szomorú igazság, hogy Adrian mellett labdába sem rúghat, meg egyébként sem. Nem tudom mennyire szánta rendszeres, állandó szereplőnek őt Mead, de  (és most gonosz leszek), nem siratnám meg, ha többet nem hallanánk róla.

Szóval ez a cselekményszál fontos volt Sydney szempontjából, de a pasi nem nyerte el a tetszésemet. És pont.

A másik szál az őrült boszorkás. Na, a 6 részt átívelő történet szempontjából  szinte tök lényegtelen volt, viszont kimondottan izgisre sikeredett, főleg a vége. Határozottan tetszett. Kis tuningot adott Sydney önbizalmának, és sok mindenben megváltoztatta a gondolkodásmódját, ami igencsak ráfért már.

A harmadik szál, az átívelő, nem sokat haladt előre, talán egy hangyányit a végén. Viszont csatlakozott még egy tag a Jill-t védelmező csipet - csapathoz, sőt nem is egy, hanem kettő. Az egyiket értem (Zoe-t), de a srácot még nem. Mondjuk valami szerepe biztos, hogy lesz, mert csak úgy nem emelték volna ki.

De azért mindezek után emlékezzünk meg a lényegről is, Adrianról. (Figyelmeztetés: a következőkben nagy mennyiségű rajongás előfordulhat)

Szóval hát Adrian. Vele szemben már sikerült a VA-ban is elfogulttá válnom és mikor belépett a képbe, Dimkát, mint egy rongybabát söpörtem félre.

A Bloodlines elején már eljutottam arra a szintre, hogy minden jelentősebb megmozdulásánál tócsává olvadtam. Mostanra pedig olyan cukiságfaktort ért el, hogy azt már nem lehet kifejezni.

Iszonyatosan szerettem a szócsatáit, amiket Sydney-vel vívott, a sajátos gondolkodásmódjával együtt.

“What am I going to do with a wool coat?” I asked. “Especially here in Palm Springs?”

“Sleep with it,” he suggested. “Think of me.”

Kell ennél az idézetnél többet mondanom?
Igen kell! Mégpedig azt, hogy The Fiery Heart.

Annyira aranyos volt Adrian, ahogy azt a szívet festegette a pólóra. Egy olyan pólót én is elfogadnék.

A másik tényező ami nagyon mosolygásra késztetett az az a bizonyos egyén volt, aki imádja a kókuszkrémes pitét (én is imádom a kókuszos dolgokat, így nem volt kérdéses az azonnali szimpátia) . Direkt nem írom le, hogy ki ő, mi ő, mert ezt bizony olvasni kell.

Mindenesetre remélem, hogy vele a további részekben is találkozunk majd.

És most jöjjön egy kis fekete leves.

Mindezen , fent felsorolt pozitívumok ellenére még mindig nem vagyok maximálisan elégedett. Lehet, hogy szőrősszívű dög vagyok, de csak azért, mert szeretem Mead könyveit, és tudom, hogy mire képes a karaktereivel.

Még mindig úgy érzem, hogy ez csak a light-os verziója a Vámpírakadémiának, olyan vanília verzió (ha-ha-ha - Fifty Shades után szabadon).Azért, ha megnézzük, ilyenkorra a VA-ban már 2 főbb karakter is halott volt. Na jó, csak másfél, de akkor is.

Hiányoltam azt a jó kis arcon csapást, amihez Mead olyan jól hozzászoktatott.

Remélem a következő részben már megkapom a várva várt pofonomat :)

Ettől függetlenül természetesen nagyon várom a folytatást, a The Fiery Heartot, aminek a napokban leplezték le a borítóját.

A könyv egyébként váltakozó nézőpontú lesz, és végre belemászhatunk  Adrian fejébe is egy kicsit, legalábbis átvitt értelemben, aminek ennyire örülök:

A megjelenés ideje 2013. november 19. Addig is: