Tonya Hurley: Ghostgirl (Szellemlány)

Charlotte Usher gyakorlatilag láthatatlannak érzi magát az iskolában, és egy nap valóban azzá is válik. Nemcsak láthatatlanná, de halottá is. És mindez egy srác és egy gumimaci miatt.
Ebben a kissé gúnyos, néhol mégis szívszorongató történetben Tonya Hurley feltárja előttünk a láthatatlanságot, amit néha mindannyian érzünk, és hogy meddig vagyunk képesek elmenni, hogy végre észrevegyenek bennünket.

Régen volt már olyan eset, hogy egy könyv elolvasása után leültem, hogy megfogalmazzam a véleményemet róla, és egyszerűen nem tudtam szavakba önteni, nem tudtam mit írjak. Valójában még most sem tudom mit fogok tudni összehozni, de attól, hogy csak bámulom a monitort, a bejegyzés nem fogja megírni saját magát.

Charlotte egy igazi kis szürke egérke. Mindenki átnéz rajta, pedig minden vágya az, hogy ne így legyen. Példaképe a suli legmenőbb lánya, a szurkolók kapitánya, Petula, aki nem mellesleg Charlotte szíve vágyának, Damennek a barátnője.

A lány nap, mint nap azt tervezgeti, hogyan kerülhet közelebb álmai pasijához. Úgy tűnik minden sínre kerül, mikor fizika óra keretében összerakják őket tanulótársaknak. Minden maga lenne a tökély, ha nem szólna közbe egy apró pici gumimaci...

Charlotte egy pillanat alatt a túlvilágon vagy legalábbis az iskola túlvilági részén találja magát szellem formájában.Így még annyira sem látják őt , mint eddig, de az "élet" ettől nem áll meg. Szervezett oktatás keretében kell megtanulnia, hogyan derítse ki milyen elintézetlen dolga volt még, ami miatt nem tudott átkelni és itt ragadt.

Épp Gigivel beszélgettem msn-en, mikor befejeztem a könyvet és megkérdezte, hogy milyen érzés? Erre csak annyit bírtam írni, hogy olyan, mintha 2 órája folyamatosan sírnék, szomorú is vagyok meg megkönnyebbült  is, meg talán boldog is egy kicsit.

Pedig nem történt semmi olyan hatalmas nagy és váratlan dolog a végén, de mégis hatással volt rám.

Nem is igazán tudom mi hatott meg ennyire. Hisz csak egy tinilányról szóló történet, de mégis volt benne valami, ami már az elején megfogott és nem eresztett.

3 nagy pozitívuma volt a könyvnek, első a főszereplő karaktere. Annyira nagyon magamat láttam néhány megmozdulásában, döntésében, gondolatában, hogy már ezzel is megnyert magának. Másodsorban a szebbnél szebb gondolatok, amelyek néha annyira  mélyek és igazak, hogy nem csak a célközönség, hanem a felnőttek is közel érezhetik magukhoz. A harmadik dolog, ami miatt nagyon imádtam, azok a zenei utalások voltak, csupa - csupa nagy kedvenc együttes jobbnál jobb számai kerültek elő a történetbe ágyazva.

A karakterekről is szólnék pár szót. Szinte nem is nagyon volt olyan, akit a végére ne kedveltem volna meg. Talán Petula lóg ki a sorból ilyen szempontból. Őt nem tudom hová tenni, a többiekről azonban kiderült hogy miért olyanok, amilyenek. Remélem a másik 2 rész valamelyikében ő is megváltozik előnyére.

És , hogy miért mondom, hogy ő is? Mert sajátossága a regénynek, hogy szinte lapról - lapra, fejezetről - fejezetre változnak a szereplők. Nem kell óriási változásokra gondolni, csak nagyon apró dolgokra, de a végére szépen meglátszik a végbement változás.Talán közben észre sem lehet venni, csak a végén.

Történetileg a regény nem kiemelkedő, de nem is hiányzott, viszonylag átlagos a cselekményszál (már ahhoz képest, hogy halott gyerekek szelleméről szól). Van benne pici humor, pici romantika, pici borzongás és egy pici szomorúság. A tökéletes elegy.

Engem megnyert magának a trilógia első része, nagy kedvenc lett,  és amint lehetőségem lesz rá, el is kezdem a folytatását.

(Innen is köszönöm Giginek, hogy rábeszélt! :D)

Értékelés: