Azonban mikor megjelent az új regénye (2019-ben), tudtam, hogy mindenképpen olvasnom kell, ráadásul a borítója valamiért egy másik nagy kedvenc regényemet juttatta eszembe, így jó előérzettel álltam neki.
Nem a történettel volt gondom, sőt az abszolút a pozitív kategóriába esett. Inkább a stílus volt az, ami nagyon megfeküdte a gyomrom. Borzasztó nehezen hangolódtam rá, iszonyatosan megakasztott a temérdek egyszavas mondat.
Mint az az elején is említettem, olvastam már az írónőtől, de nem emlékszem rá, hogy abban a regényben gondom lett volna a stílussal. Még az akkori bejegyzésemet is újra elolvastam, abban pedig kimondottan dicsértem a fogalmazást. Szóval, nem tudom, mi csúszhatott félre, és miért küzdöttem ennyire az olvasással. Mert bizony küzdöttem, olyannyira, hogy többször felmerült bennem a gondolat, hogy félbehagyom a könyvet. Végül mégsem tettem, mert érdekelt Evan és Frankie Leigh története.
Részben azért volt különleges a regény, mert Evan egy fogyatékossággal küzdő főszereplő, és ilyen jellegű történetet még nem nagyon olvastam. Biztos van a könyvpiacon, sőt, lehet, hogy ha nagyon megerőltetném az agyam, az is beugrana, hogy volt már szerencsém ilyenhez, de most hirtelen egyet sem tudnék mondani. Szerkezetileg egyébként nagyon szépen el volt különítve az, ami jelnyelven hangzott el a párbeszédek során, így ez egyáltalán nem volt zavaró.
A szereplők dinamikáját tekintve, véleményem szerint Frankie túl könnyedén megbocsátott Evannak. Jó, én magamból indulok ki, nagyon makacs tudok lenni, de ha valaki, aki ilyen közel áll hozzám, egyik pillanatról a másikra eltűnik minden életjel nélkül három évre, ott azért marad tüske és kérdés bőven. Teljes mértékben érthető volt, hogy miért haragudott a lány, az viszont már nem volt annyira világos, hogy ez a harag vagy neheztelés miként illant el ilyen hamar. Persze, vegyült ebbe aggodalom is, meg az is közrejátszott, hogy az eltelt idő alatt a lány érzelmei mit sem változtak.
Evan indokait valamilyen szinten értettem, nem akart senkinek a terhére lenni, és nem akarta, hogy a lánynak miatta legyen olyan élete, amilyen. Azonban azt tudhatta és érezhette, hogy egy olyan támogató és szeretetteljes család meg baráti kör veszi körül, ami nem sokaknak adatik meg. Ráadásul soha nem mondták vagy éreztették vele, hogy teher számukra. Nem is tudom, miként juthatott eszébe ez a gondolat, hogy nyűg azon emberek számára, akik a legjobban szeretik őt, bár azzal is tisztában vagyok, hogy néha nehéz kiszállni a negatív gondolatok körforgásából.
Az akció szál, ami kifejezetten nem is nevezhető akciónak, nem volt valami ütős, viszont feldobta egy kicsit a cselekményt, ami nem is ártott, mert sima romantikus sztorinak bizony édes kevés volt. Nem nagyon éreztem a vonzódást Evan és Frankie Leigh között, a vonzalom nem úgy jött át, ahogy az írónő valószínűleg szerette volna.
Kiemelném még a visszaemlékezéseket, amik egyértelműen a kedvenc részeimmé váltak. Sokkal jobban lekötöttek, mint a jelen idejű fejezetek, úgyhogy szívesen olvastam volna még a szereplők fiatalkori éveiről.
Összességében különlegesnek mondható történet, de az írónő előző, általam olvasott regénye után egyértelmű csalódás, és ezt nálam jobban senki nem sajnálja. Ettől függetlenül van még olyan regény, amit szeretnék olvasni A.L. Jacksontól, remélhetőleg azok jobban bejönnek majd.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)