Steven Rowley: Lily és a polip

Ez a magával ragadó történet arról a különleges valakiről szól, akiben feltétel nélkül bízol. Aki nélkül képtelen lennél élni.

Ted Flask számára ez a valaki öregedő társa, Lily, aki történetesen egy rövidszőrű tacskó.

A Lily és a polip felidézi az olvasóban, hogy milyen érzés viharosan szeretni valakit, majd ezek után milyen nehéz elengedni őt, és hogy a szeretteinkért vívott harcok a legnagyobbak az életünkben.

Emlékszel rá, hogy melyik volt utoljára az a könyv, amit mindenképpen oda akartál adni a barátaidnak, hogy olvassák el?

A Lily és a polip a következő.

Nem tudom, mi fogott meg igazán a könyvben, talán a kutya főszereplő, de mikor ránéztem, és elolvastam a fülszöveget, azonnal bevillant az az érzés, hogy ez egy különleges regény, és mindenképpen olvasnom kell.

Lily Ted mindene. Egy napon azzal szembesül, hogy Lily fején egy undok polip nőtt, aki csúfot űz belőlük. Itt kezdődik az ő történetük.

Nekem is van egy Lily -m, csak polip nélkül, nem ez a neve, és nem tacsi, de ettől függetlenül nagyjából ugyanolyan szoros viszony fűz hozzá, mint Tedet Lilyhez. Imádom, és el nem tudom mondani, hogy puszta jelenlétével mennyit segített a nehezebb napok, időszakok elviselésében és átvészelésében nem csak nekem, hanem az egész családnak. Nincs ezen mit szépíteni, az életünk aktív és fontos része.

"Megtehetem érte azt, amit ő is számtalanszor megtett értem, amikor összetört a szívem, amikor beteg voltam, vagy depressziós, vagy amikor napokig egyszerűen csak rossz volt a kedvem. Ülhetek mellette csöndben, miközben a testünk éppen csak annyira ér össze, hogy hő keletkezzen, és megoszthatjuk egymással az élőlények vibráló energiáját, egészen addig a pontig, amíg lelassul a légzésünk, és végül egy ritmusra vesszük a levegőt, ami állandóan megtörténik, ha nagyon csöndesen üldögélünk egymás mellett."

Talán ezért is mászott be annyira a bőröm alá ez a keserédes történet erről a helyzet ellenére rettenetesen pozitív világszemlélettel megáldott kutyáról és a saját démonjaival küzdő gazdájáról.

Nem tudom, hogy egy nem kutyás emberre mekkora hatással lesz, de a kutyások, vagy úgy általában az állatbarátok biztosan átérzik majd minden egyes boldog, vicces és szomorú pillanatát a történetnek. A feltétlen szeretetet, az áldozatokat,  a rettegést és a boldog pillanatokat, mert ez részben erről is szól. Arról, hogy mit vagyunk képesek megtenni kedvenceinkért, akik sokszor sokkal, de sokkal többek, mint egyszerű háziállatok: társak az unalmas estéken, személyi edzők, pszichológusok, jó barátok és még sorolhatnám.

Ted életében is sokféle szerepet töltött be ez a kis tacskó, és bár elsőre úgy tűnik, hogy a férfi sokszor csak alibinek használta a kutyát, ezzel leplezvén életének nem éppen pozitív szakaszát, magányát, később egyértelművé válik, hogy ez a csöpp kis lény segített Tednek megváltozni, és rátérni a jó útra, arra, ami visszavezeti őt az igazi életbe.
Kuriózuma a regénynek, hogy Lily hangját ugyanúgy halljuk, mint Tedét, rendes szereplőként kommunikálnak egymással, ami elsőre talán furcsának tűnhet. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy nem szabad ennek a miértjével foglalkozni olvasás közben, mármint, hogy miért is beszél a kutya, egyszerűen csak élvezni kell és elmerülni benne.  A vége felé egyébként kapunk rá némi magyarázatot, ami Tedet megismervén abszolút indokoltnak, reálisnak tűnik.

"Igyekszem összpontosítani, ezért arra gondolok, hogy a kutyák is tanúk. Jelen vannak a legbensőségesebb pillanatainkban, és akkor is, amikor azt hisszük, egyedül vagyunk. Tanúik a veszekedéseinknek, a könnyeinknek, a küzdelmeinknek, a félelmeinknek és azoknak a szokásainknak, amelyeket el kell rejtenünk mások elől. Olyan tanúk, akik nem ítélkeznek."

Lily-t nem lehetett nem szeretni, imádnivaló volt a pozitív hozzáállása az élethez, és Tedhez,  igazi kis boldogsággombóc, mintha nem is lett volna vele tisztában, mi történik. Gazdájával nagyon egyedi a kapcsolata, még ha itt -ott a valóságtól kissé el is rugaszkodott.
Ennek ellenére az elejétől érezhető a szomorúság, ami az aktuálisan átlagos, sőt néha humoros történések, párbeszédek mögött megbújik. Tipikusan sírva nevetős regény, a kedvesség és bizonyos fokú cukiság mellett ott leledzik végig  a gombóc az ember torkában, amit az okoz, hogy tisztában vagy vele, hogy miként is végződik majd a történet, de reménykedsz, hogy talán mégsem.
Bevallom, én arra számítottam, hogy végig fogom könnyezni az egészet, de nem így lett, mert olyan sok kalandot élhettem át a szereplőkkel együtt, múltjukból és jelenükből egyaránt, hogy ez elvonta a figyelmem az aggodalomról, még akkor is, ha némely rész csak képzeletbeli kalandként volt jelen.
Aztán egyszer csak eljött a pillanat, amikor eltörött a mécses, de úgy igazán, és ott egy kicsit megszakadt a szívem. Na jó, kit akarok hülyíteni? Nem kicsit szakadt meg, hanem nagyon.  Teljes mértékben átéreztem azt, amit Ted átélt, de Rowley mentségére legyen szólva, ennél szebben nem lehetett volna megírni azt a jelenetet. Viszont ezt követően már attól elkezdtem szipogni, ha ránéztem a borítóra.

"A karma az emberekre vonatkozik. A kutyáknak viszont... a kutyáknak tiszta a lelkük. Nézz rám! - Megragadom az állát, és egyenesen a szemébe nézek. - A kutyák mindig jók, és tele vannak önzetlen szeretettel. A kutyák a boldogság erős várai, és képtelenek olyasmit tenni, amivel kiérdemelnék, hogy valami rossz történjen velük."

A vége mondhatni keserédes. Keserédes a múlt miatt, de a beállt változások tekintetében a végkifejlet mindenképpen pozitív.
Nagyon szép történet ez, ami azt festi le, az ember mit meg nem képes tenni szeretett állatkája érdekében, és hogy mekkora hatással vagyunk egymás életére, ők is a miénkre és mi is az övékre, még ha ezzel sokszor nem is vagyunk tisztában.
Ja, és plusz pont, amiért nem Ted választotta Lily-t, hanem Lily Tedet. Így születnek az igazi nagy párosok!

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!