Elizabeth Scott: Grace

Grace-t Angyalnak nevelték, egy bomba általi halál küldöttjének. De ő nem akar meghalni ezért az ügyért, így menekülni kényszerül, egy megálmodott szabadság reményében. A határ felé vezető úton, amit talán sosem ér el, ellenséges katonák között utazik keresztül a sivatagon, egy elnyűtt vonaton. Titokzatos kísérőjével Kerr-rel az oldalán Grace igyekszik láthatatlan maradni, de a lebukástól való félelem egyre tapinthatóbb, miközben visszaemlékszik a történtekre, amik ebbe a bizonytalan helyzetbe sodorták. 

(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Elizabeth Scott az évek folyamán nagy kedvencemmé nőtte ki magát. Azon írók közé tartozik, akik nem csak egyedi témaválasztással, hanem az ehhez tartozó egyedi stílussal is emlékezetessé teszik a legtöbb regényüket.

Grace egy angyal, egy halált hozó angyal, akit egészen kis kora óta arra neveltek, hogy majd egy napon a szent ügyért bombával vet véget sok ember életének, köztük a magáénak is. De mi van akkor, ha Grace nem akar meghalni? Szembeszáll egész életével, neveltetésével és menekülni kényszerül azért, hogy élhessen.

Nem volt egy könnyű könyv, de nem ezért nem lett a kedvencem, hanem pont a bevezetőben említett témaválasztás miatt.

Scott ebben a regényében egy olyan kultúrát, illetve közösséget mutat be, amiről legtöbbünknek csak a tv híradóban elkapott információk alapján van módja tájékozódni, hiszen a Közel - Kelet nem éppen turistalátványosság.

A regény nem akciódús, hiszen a Grace  menekülésének számító vonatutat kísérhetjük figyelemmel, jó néhány visszaemlékezéssel tűzdelve, aminek segítségével megismerhetjük az jelenbeli eseményekhez vezető előzményeket.

Ahogy az írónő eddigi egyéb könyveiben is, itt is az emberi gondolatok és érzések domináltak. Folyamatosan ismerjük meg, mi játszódott le a lány fejében és lelkében, amíg eljutott a vonatig, és mik voltak azok az események, amiknek hatására meghozta ezt a döntést. Ráadásul, ha ez a teher, amit ez a fiatal lány (szinte még gyerek) hordoz nap, mint nap, nem lenne elég, még a vonaton is olyan meglepetés éri, amire nem igazán számított.

Érdekes volt figyelni, hogyan ébred mondhatni öntudatára Grace, azután, hogy neveltetése révén hosszú évekig elnyomták, manipulálták a saját, önálló gondolatait. Alapjáraton az ember beteg és fanatista dolognak tartja az öngyilkos merénylő fogalmát, de nekik ez a természetes, hiszen születésüktől fogva erre nevelik őket, és sokuk nem is tudja, hogy nem ez a normális és lenne esetleg más választásuk is.

Szomorú azt látni, hogy ezt a hatalmas önfeláldozást már az ilyen fiataloktól is elvárják, pedig szinte még gyerekek, ezt nem győzöm hangsúlyozni.  Viszont, ezzel ellentétben azt jó volt látni, hogy van, aki szembeszáll az általuk olyan csodásnak vélt eszmékkel és megpróbál menekülni. Menekülni, mert sajnos ez az egyetlen esélye, hiszen, aki ellenszegül a vezető akaratának , legyen az akár istenség vagy jelen esetben egy hús - vér ember - bizony megkapja a méltó büntetését, ami 99%-ban halál, akár kínok között is.Ha feláldozza magát meghal, ha ellenszegül, akkor is meghal, erre nem egy példát lehet olvasni a regényben is.

Megrázó volt olvasni, hogy miket élt át Grace, még akkor is, ha a sztori nem valós alapokon nyugszik. A kép, amit kapunk a lány helyzetéről korántsem teljes, de nem is kellett, hogy az legyen, anélkül is érthető volt az üzenet és a lényeg.

A vége nyitott, nem tudni, miként alakul majd Grace és a másik főszereplő - féleség élete. Igen, a másik főszereplő, Grace kísérője, Kerr is hasonlóan hányattatott sorsú, ráadásul ezt titkolja mások előtt. Grace is csak egy véletlen folytán jön rá, ki is a fiú valójában. Mikor gyanúja beigazolódik, mondhatni pánikba esik a tudattól, kivel is utazik együtt, de minél többet beszélgetnek, annál egyértelműbb, hogy nem is annyira különböznek ők egymástól, hisz életükben igencsak sok a közös vonás, így a lány lassan elkezd egészen másként tekinteni Kerr-re. Azt, hogy történetük, életük miként folytatódik, miután leszállnak a vonatról, mint már mondtam, nem egyértelmű, Scott egyértelműen az olvasó fantáziájára bízza, hogy mi lesz velük. Gondolom az olvasók nagy százaléka jó és nyugodt életet képzeld majd nekik, bennem viszont egy sötétebb jövő fogalmazódott meg, talán azért, mert nagyon átadtam magam a regény hangulatának, meg alapból is szeretem a sötétebb, komorabb, földhöz vágós befejezéseket, így simán el tudtam azt képzelni, hogy nem sokáig élnek már, vagy legalábbis egyikük biztosan meghal. Őszintén maga a világ, és a környezet is ezt a befejezést sugallja. Jóllehet, ez szívtelennek és kegyetlennek tűnhet, de ez a regény szerintem kimondottan kívánja ezt a befejezést, még akkor is, ha ez csak  az olvasó saját kis fejében fogalmazódik meg.