figyelmeztetés

A leírások olyan dolgokat is tartalmazhatnak, amik előrevetítik a könyvek történetének alakulását. Próbáltam minél kevesebb konkrétumot elárulni, de nem mindig sikerült, úgyhogy óvatosan olvassa, aki nem akarja előre tudni mi történik a könyvben.


2016. szeptember 17., szombat

Rain Arlender: Y II.

Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni.

Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. 
Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek.

Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti.

Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani. 
Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül. 
És az örök kérdésről – létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért?

És van ember, aki képes ezt elfogadni?

Az első rész kellemes meglepetés érzését, számtalan gondolkodni valót és kérdést hagyott maga után. Pontosan ezért gondoltam, hogy nem várok annyit, amennyit általában szoktam a sorozatrészek között, hanem azonnal belevetettem magam a folytatásba.

Ryan és Neasa közt ott lebeg a kimondatlan kérdés: melyiküknek kell lemondania addigi életéről, hogy a szerelmével lehessen? Az Y előttük van, csak rajtuk múlik, hogy melyik ágán indulnak tovább.

Ez a könyv tönkretett. Annyira letargikus érzés lett úrrá rajtam, mikor a végére értem, hogy azt nehéz leírni. Az első rész játékosságából, könnyedségéből szinte nem maradt semmi. Ha színekkel kellene jellemeznem, akkor az első rész rózsaszín lenne, ez a második pedig olyannyira sötétlila, mint Neasa estélyi ruhája volt, majdnem fekete.

Nem számítottam rá, hogy ennyire felkavar majd, de pont ezt szerettem benne annyira, hogy ennyi érzést váltott ki belőlem.
Kérdéseket vetett fel, jóval komolyabbakat és súlyosabbakat, mint az első rész, igaz kevesebbet, de ez így volt jól. Még akkor is jó volt, ha néha ezeket a kérdéseket közhelyek és kissé túlírt mondatok mögé rejtette az írónő, de erről majd később.

Most azon töprengek, mennyit is árulhatok el abból, a kicsi cselekményből, ami volt, hogy ne rontsam el az élményt. Mert bizony a regény eleje nagyon belassult, viszonylag eseménytelenül telt, sokszor Neasa elmélkedése, gondolatai, érzései vették át az uralmat. Persze, így utólag visszatekintve, muszáj volt ezt látni, olvasni, másképp nem igazán lehetne érteni, mit miért tett (mondjuk bevallom, az utolsó pár lépését így sem igazán értettem...)
Szóval ez a töprengés egy kicsit visszalassította a cselekményt, de ez nem bizonyult annyira zavarónak. 

Főhőseink igyekeznek úgy alakítani életüket, hogy együtt lehessenek, egyre - másra küzdik le az akadályokat, amiket az élet és saját maguk gördítenek útjukba.
Az az érdekes, megmagyarázhatatlan atmoszférája megmaradt a regénynek, ennek nagyon örültem, mert féltem, hogy a szereplők változásával ez esetleg eltűnik. De nem, megmaradt pedig  a szereplők jócskán változtak, illetve főleg Neasa. Nyitottabb lett, és bár zsigereibe nevelték, hogy a modern világ nagy része nem jó, mégis befogadta az újdonságokat, és nem csak a tárgyi dolgokra gondolok itt, hanem a "kívülállók" világának működésére is. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy nagyon kevés dolog volt, amit Neasa Ryan kedvéért nem vállalt volna be.

Nem tudom milyen közösségben nevelkedett a lány, csak részleteket kapunk, teljes leírást nem, de az alapján nem volt valami szimpatikus. Jó néhány céljukkal egyet tudtam érteni, de a legtöbb ehhez vezető módszerük igencsak megkérdőjelezhető volt, vegyük csak a házasság kérdését. Azért tesznek többnyire mindent, hogy a lehető legkevésbé mérgezzék magukat és a legegészségesebbek maradjanak. Annak érdekében, hogy ez az egészséges génállomány fennmaradjon, ezért csak a közösség tagjai közül választhatnak maguknak párt. Akivel a 18. születésnapodon az első táncot táncolod, az lesz a jegyesed.
Ez az opció természetesen Neasa esetében ki lett lőve. Az lett volna a meglepő, ha ez nem így történik. A megdöbbentő inkább az volt, ahogy ez az úgynevezett közösség reagált a lány döntésére. Ilyen szélsőséges reakciót nem vártam volna, főleg a szülőktől nem. Hol marad a feltétlen szeretet a gyermek iránt? Főleg azok után, hogy olyan nagyon szabadon nevelték Neasát. Mindenben dönthetett, akkor miért pont ennek a döntésnek az esetében nem bíztak benne? És, ha nem is úgy döntött, ahogy ők preferálták, szükséges volt ez a reakció? Csak ezért ki kell tagadni egy gyermeket? Ő is csak a boldogságát kereste, ahogyan mindenki más is, így ez számomra nagyon fura volt. Ezen a ponton gondolkodtam el azon, hogy egy közösségből mikor válik valami más, mondjuk egy szekta? Egy embercsoport, akik nagyon szigorú szabályok szerint él és nem enged be kívülállókat maguk közé. Ez eléggé hajaz a szekta definíciójára, ám a könyvben  többször is határozottan kiemelték, hogy ők nem szekta és nem vallás követői, hanem közösség. Ha ezt elfogadjuk, az is már értelemben tünteti fel a dolgokat, ahogyan az is, ha szektaként kezeljük őket. Ebbe bele lehet menni mélyebben is, de nem szeretnék, mert akkor sosem lesz vége a bejegyzésnek. Ha van véleményetek vagy ötletetek, hozzászólásban vagy emailben szívesen várom.

"Az egész életünk – egy végtelenített y. Amíg a szárán lépkedsz felfelé, mindig van két választásod – de a lehetőségek benned laknak, nem a körülményekben – akár jobbra térsz el, akár balra – amint választottál, az út ismét egy újabb y szárává válik – és te máris törheted a fejed egy újabb választáson."

Visszatérve a sztorihoz, hatalmas teher lehetett Neasának kilépni abból a környezetből, amiben nevelkedett, de még nehezebb lehetett szakítani gyakorlatilag az egész múltjával, főleg, hogy ez csak félig volt az ő döntése. Az embernek egyik napról a másikra ellent mondani a tizennyolc évig tanult, és alkalmazott normáknak nem könnyű, még akkor sem, ha a boldogsága érdekében teszi. Ebből a szempontból érthető a regény vége.

A vége. Nehéz róla beszélni. Valahol a könyv felénél megfordult a fejemben, hogy vajon hová vezet a sztori, mi lesz a vége. És akkor valahonnan bevillant a gondolat, hogy igen, tudom, milyen vég illene hozzá, aztán, amikor elértem addig, és szembesültem a korábbi kósza gondolatommal, akkor egyre csak az járt a fejemben, hogy: "nem, nem, nem, ez nem érhet így véget". És mégis...

Annyit szeretnék még végül megjegyezni, hogy az első részben tapasztalt szerkesztési problémák érzésem szerint itt még erősebben jelentkeztek, és kegyetlenül zavaró volt olvasás közben. Nagyon sok helyen szerepel vessző helyett gondolatjel, egy mondaton nem volt ritka, hogy akár négyszer - ötször is. Egy idő után nem volt se füle, se farka a mondatoknak emiatt, és még hosszúak is voltak. Volt, amelyiket háromszor kellett elolvasnom, mire helyesen tudtam értelmezni.

A másik, amit szerettem volna még kiemelni, az a már az elején is említett enyhe túlírás, ami több helyen számomra sok volt. Lehet, hogy csak Neasa személyiségét hivatott jellemezni, de egy idő után picit túlzásnak éreztem.

Ennek ellenére azonban a 2 kötetben az írónő nagyon jól lefestette azt a témát, amiről már százszor olvastunk - a sztár szerelmet, csak szerintem reálisabban tette ezt, mint a többi regény, amit a témában olvastam.
Összességében egy nagyon különleges regény, különleges hangulattal, különleges szereplőkkel. Biztos vagyok benne, hogy apró hibái ellenére is sokáig a gondolataimban marad majd.
Azt az egyet sajnálom csak, hogy a tizedét nem tudtam leírni annak az érzésnek, ami bennem maradt a könyv kiolvasása után. Remélem, aki elolvassa, hasonló élményt kap majd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)