figyelmeztetés

A leírások olyan dolgokat is tartalmazhatnak, amik előrevetítik a könyvek történetének alakulását. Próbáltam minél kevesebb konkrétumot elárulni, de nem mindig sikerült, úgyhogy óvatosan olvassa, aki nem akarja előre tudni mi történik a könyvben.


2016. szeptember 10., szombat

Rain Arlender: Y I.

Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni.

Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág.
Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek.

Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti.

Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani.
Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül.
És az örök kérdésről – létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért?

És van ember, aki képes ezt elfogadni?

Könyvszeretet blogon láttam meg az írónő másik regényét, amiről Loki olyan jókat írt, hogy muszáj volt utánanéznem, de azt könyvet nem tudtam beszerezni, ehelyett erre a regényre esett a választásom.

Neasa egy nagyon egyedi kis közösség tagja, egy olyan közösségé, ami nagyon szigorú szabályok szerint él. Ráadásul ő még az övéi között is különc. Egyik nap azonban találkozik egy fiúval, aki olyan dolgokba viszi bele, amire nem is számított.

Amint már fent is említettem Loki annyira meggyőzően írt a másik könyvről, hogy elkapott az a bizonyos "mostazonnalakarom" érzés. Igaz, ez nem az a könyv, de úgy voltam vele, hogy a fülszövege tetszett, így talán annyira nem nyúlhatok mellé.
Nagyon fura az atmoszférája a történetnek, de igazándiból nem tudom megmondani, hogy ezt tulajdonképpen mi okozza. Valószínűleg nem egy dolog: benne van az írónő furcsa stílusa, a karakterek, az ő gondolkodásmódjuk meg a helyszínek is.

Ami viszonylag hamar feltűnt, az az, hogy a főszereplő lány nagyon egyedi szemüvegen át szemléli a világot, részben személyisége okán, részben pedig közösségének szabályai miatt. A világ nagy részét, a közösségükön kívül eső embereket "kívülállóknak" hívják, technikai vívmányokat nem nagyon használnak (se mobil, se számítógép stb.), sőt, az sem mindegy, hogy mit esznek és ahhoz a hozzávalókat hol vásárolják.

Neasa egyébként imád olvasni, bár közösségük sajnálja a fákat, amiket kivágnak a sok papír miatt, de, mint mondják, mindent nem menthetnek meg. Kérdezem én, nem lenne akkor jobb egy e-olvasó? De ezt vegyétek csak zárójeles megjegyzésnek.
Teljesen véletlenül találkozik ez a különc leányzó az ismert és sokak által kedvelt színészfiúcskával, akit természetesen nem ismer. Innentől kezdve indul a love story, de nagyon - nagyon lassan, és a főszereplőkhöz híven, nagyon egyedi módon.

 "Amit egyszer kimozdítottál a helyéből, soha többé nem illeszthető vissza tökéletesen – nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna. Jól gondold meg, amikor kinyújtod feléje a kezed – bármit mozdítasz el a világban, az úgy marad, mindörökre."

A két fiatal háttere különbségeinek ütközése iszonyatosan sok érdekes kérdést vet fel a történet folyamán, és tulajdonképpen ez az egyik alappillére a regénynek. Néhányon én magam is elgondolkodtam, mert egyszerűen nem lehet nem együtt gondolkodni Neasával. Igaz, ő elég sok helyen már túl is agyalja a dolgokat, helyzeteket, de hát ő ilyen és kész. Még mindig jobb, mintha agyatlanul ugrana bele mindenbe. Bár egy bizonyos fokig annak is megvan a maga szépsége.
Az egyik különbség okozta kérdés, ami a legkorábban merült fel, az, hogy ez a különleges, mások szerint különc életmód mennyire szigeteli el a lányt, mennyivel nehezebben alakít ki kapcsolatokat. Sophie-n és Aidenen kívül nincs barátja, őket is úgymond a szülőktől "örökölte", mert a szülők is szoros gyermekkori barátok, együtt nőttek fel, így evidens volt, hogy a gyerekek is szoros barátságot kötnek, főleg, hogy mindhárman ennek a különös közösségnek  a tagjai, így egyikük sem kívülálló.
Neasa a gimis osztályában sem érzi jól magát, a közös programokon részt venni számára egyenesen kínszenvedés, lásd osztálykirándulás vagy a tánctanulás a bálra.

Apropó tánc! Ha már itt tartunk, meg kell említenem azt az érdekességet, hogy az írónőről nem igazán lehet tudni semmit, semmilyen információt, ami abszolút nem zavaró, mármint nem létfontosságú tudnivaló, de kíváncsi lettem volna származására. Ennek az az oka, hogy a történet folyamán többször éreztem úgy, hogy hiába játszódik a regény ír és spanyol helyszíneken, bizony magyar ihletettségű részek is felbukkantak benne, legyen az egy helyszín, az iskolarendszer vagy egy magyar költő említése (esetünkben Radnóti).
Az egyik ilyen bújtatott utalás volt a sziget, mely a város leghosszabb hídjának közepéről nyílt, és a leányzó gyakran járt oda futni. Ugye, milyen ismerős? Nem is tudom mire hasonlít...(Csak viccelek) A különbség annyi, hogy a regényben a tenger vette körül a szigetet és nem a Duna.

"– Ha nem akarod nekem elmondani, jó. De szeretném, ha keresnél valakit, akinek meg tudsz nyílni.
Mi vagyok én? Százszorszép áprilisi reggelen?" 


A másik tipikusan magyar dolog az iskola rendszere volt (már amennyi látszott belőle) a tánccal, amit simán nevezhetünk szalagavatónak. 
Aztán, ami már nem volt annyira egyértelmű, de mégis az volt az érzésem, hogy budapesti példa lebegett az írónő szeme előtt írás közben, az a villamos. Neasa házát valahol, az egyik körúton található házak valamelyikébe képzeltem automatikusan, előtte a zötykölődő, régi típusú villamossal, teljesen olyan volt a hangulata a leírások szerint.
Szóval ezek alapján erős a gyanúm, hogy Rain Arlender nagyon is jól ismeri a magyar fővárost és az itteni szokásokat, tehát biztos köti ide valami, ráadásul magyarul is beszél, de valódi kilétét mégis homály fedi.

– Nem a kérés okoz problémát. Ezer kívánságom lenne. De kérni felelősség. Különösen olyat, ami nem csak nekem jó. És én olyat akarok kérni, amit mind a ketten szeretnénk. Aminek nem csak én örülök, ha megkapom. De neked se kín teljesíteni. 
Elakadt bennem a nevetés – nem talált utat a mosoly. Ryannel lenni – kész hullámvasút. Hol lent – hol fent – és sose tudhatod, mi jön a kanyar után.


A regény romantika része aranyos, bár, mint mondtam, Neasa nem kicsit túlanalizált mindent, de magával a kommunikációval is akadtak gondjai bőven, igaz, a fiú részéről is. Valami teljesen egyedi nyelvet használnak ők ketten, hiába nem egy környezetből valóak, mégis igencsak egy hullámhosszon vannak. A szerelem csak kibontakozóban van az első részben, és az is nagyon plátói szinten marad, de mégis nagyon cukik, elég csak a közös olvasásaikra vagy a kiruccanásaikra gondolni (pl. a tóhoz). Az mondjuk biztos, hogy nem egy átlagos páros.
Az is tuti, hogy nagyon meg kell küzdeniük a kapcsolatukért, ugyanis ahhoz, hogy együtt lehessenek, valamelyiküknek fel kell áldoznia az eddigi életmódját, de hogy ki lesz az, és hogyan oldják meg, illetve van - e olyan erős kapocs köztük, hogy meg tudják oldani, az a második rész kérdése.

Ehhez kapcsolódva visszatérnék egy kicsit a kívülállósságra. Ryan is felvetett egy nagyon jó kérdést, amin Neasa és az olvasó is eltöpreng ( sok ilyen van egyébként, ezért is egészen érdekes a regény), hogy vajon biztos Ryan-ék- e a kívülállók és nem Neasáék? Ki határozza ezt meg?

Forrás: pinterest.com
Sok helyen ment át a regény erősebb filozofálgatásba, és komolyabb kérdések is felmerülnek, mint pl. a halál gondolata. Ez abból indult, hogy Neasáék úgy születnek, hogy egy matematikus/fizikus/sámán borítékban odaadja nekik a haláluk dátumát egy borítékban. Ezen vitatkoztak, hogy jó - e előre tudni, miért vagy miért nem? Ezen is el lehet agyalni, ha van rá egy kis indíttatása az olvasónak.

A végére hagytam két apró negatívumot, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni. Nagyon fura a szerkesztése a regénynek, túl sok benne a gondolatjel, olyan helyen is, ahol nem kéne. Sokszor vessző helyett is gondolatjelek szerepelnek. Emiatt a párbeszédes részeknél nehéz volt kiszűrni, hol kezdődik és hol végződik 1-1 mondat, és abból mi azt, ami kimondanak, mi az, ami csak gondolatban hangzik el. Ez néhol kimondottan kizökkentett és nehezen tudtam visszatérni a történetbe.
A másik, ami rettenetesen zavart, az indokolatlanul sok tőmondat. Sokszor vessző helyett is pontok voltak (mintha vesszőiszonya lenne), és új mondatok kezdődtek ott, ahol nem kellett volna, pedig egyértelműen érződött, hogy ott nem annak kellett volna lennie. Emiatt nem igencsak darabosnak hatott a szöveg és nehezebb is volt olvasni. Nem tudom, hogy eredetiben is ilyen - e (mert a magyar verzió elvileg fordítás, így az eredeti szöveget nem láttam, meg azt sem tudom, hogy milyen nyelven íródott) vagy csak a fordítás tette ilyenné.
Ezért jár egy pontocska levonás, de összességében számomra az utóbbi idők legérdekesebb YA contemporary regénye az Y, még akkor is, ha túl nagy fordulatok nincsenek benne.

Aki szereti az elgondolkodtató, kicsit lassabban csordogáló romantikus regényeket, ezt is kedvelni fogja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)