figyelmeztetés

A leírások olyan dolgokat is tartalmazhatnak, amik előrevetítik a könyvek történetének alakulását. Próbáltam minél kevesebb konkrétumot elárulni, de nem mindig sikerült, úgyhogy óvatosan olvassa, aki nem akarja előre tudni mi történik a könyvben.


2015. szeptember 19., szombat

Leah Raeder: Black Iris

Egyetlen pillanatnyi gyengeség és Laney Keating világa szétesett. Egy buta kis gesztus a kiszemeltje felé, akivel helyzete reménytelen, és megkezdődtek a pletykák. Lotyónak nevezték, queernek, pszichopatának. Mentális beteg és elfuserált, de annyira, hogy még az édesanyja is úgy döntött, nem ér meg annyit, hogy életben maradjon érte. 
Ha Laney eltörölhetné ezt az évet, megtenné. A főiskola az egyetlen esélye, hogy tiszta lappal indulhasson.

Nem keres új barátokat, de azok mégis megtalálják - az elbűvölő, helyes Armin, az egyetlen srác, aki annyira türelmes, hogy áttörje a  védelmét, és a szabadszájú Blythe, a rossz lány, a társ a bajban, akinek szintén megvannak a maga démonjai.
 De Laney tisztában van azzal, hogy semmi jó nem tart örökké. Amikor egy szellem előkerül a múltjából - a bántalmazója, aki teljesen összetörte őt - úgy dönt, ideje a sarkára állnia. Armin és Blythe pedig segítenek neki, ami amúgy is végig a terv része volt.
Mert a pletykák igazak. Mindegyik. És Laney megmutatja, hogy mennyire igazak. Bebizonyítja mindenkinek.
(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

A Black Iris először a borítójával hódított meg, aztán a fülszövege keltette fel a figyelmem. De ekkor még nem tudtam, hogy valójában mibe keveredtem.


Laney nem egy hétköznapi lány, problémái lassan elnyelni látszanak őt, de ez mind semmi ahhoz képest, ahogyan felfordul az élete, mikor megismerkedik Arminnal és Blythe-tal.

Azt előrebocsátom, hogy erről a regényről nagyon nehéz lesz koherensen írnom, úgyhogy ezt nézzétek el nekem. Mikor "találkoztam" a könyvvel, még nem igazán tudtam, hogy miről szól, csak átfutottam a fülszöveget, de abban nem volt benne, hogy ez a könyv ilyen lesz, ilyen elcseszett, ilyen sötét, és szimplán csak összezavarja az ember gondolatait.
Érzelmileg nem kicsit megterhelő, úgy éreztem utána magam, mint egy felmosórongy, amit alaposan kicsavartak és félredobtak.
Iszonyatosan sokrétű a regény, számos olyan problémát, gondot helyez középpontba, amivel a fiatalok manapság elég gyakran találkoznak: mentális problémák, drog -, és gyógyszefüggőség, öngyilkosság, párkapcsolati problémák, szerelmi háromszög, az úgynevezett bullying. Persze, kérdezhetnétek, hogy mi olyan különleges ezekben, tekintve, hogy manapság minden második regényben megjelenik egyik vagy másik. Az volt a különleges, hogy egyszerre kaptuk mindent, és nem éppen hétköznapi tálalásban.

Mentális betegség megjelenése:
  • Laney anyja bipoláris
  • Laney Borderline személyiségzavaros
  • Zoeller antiszociális személyiségzavarral küzd
  • Blythe bipoláris
Drog-, és gyógyszerfüggőség:
  • Laney
  • Laney anyja
  • Donnie
  • Blythe
  • még jó páran
Ez a fenti kis felsorolás jól tükrözi, hogy milyen sok oldalról kúsznak be ezek a témák, és még lehetett 
volna bőségesen  folytatni a listát más témákban is, de nem akarom, csak példát szerettem volna hozni.

A szerelmi háromszög sem igazán megszokott, bár ez is olyan hülye kifejezés, hiszen a szerelmi háromszögek alapból nem tartoznak a normák közé. De azért az elmondható, hogy a ya könyvek többségében olyan hármas kapcsolatokról olvashatunk, hogy van egy "szuper" hölgyemény, aki képtelen dönteni két, érte epekedő szuperpasi között, nem egy példát láttunk már erre, arról nem is beszélve, hogy ez tulajdonképpen nem is igazi háromszög. Itt azonban ezt a formulát nagyon gyorsan el lehet felejteni, itt igazi háromszöget kapunk.
Olyan szinten bonyolult hálót alkotnak az érzelmek, hogy néha nagyon nehéz volt követni. Mindenkinek van valami hátsó motivációja, amit egészen a végéig nem is látunk tisztán, így simán elhiszed, hogy őszinték egymáshoz, aztán kiderül, hogy mégsem vagy csak részben, és Laney sokszor maga sem látja előre, hogy honnan érkezik majd a következő csapás.

Szándékosan kerülöm egyébként a cselekményt, két egyszerű okból kifolyólag. Egyrészt olyan szinten szövevényes és szerteágazó, hogy képtelenség röviden összefoglalni, másrészt meg hiszem, hogy ennek a sztorinak minden egyes beteg szálát az olvasónak kell kibontogatni Laney-vel együtt. Végig Laney a narrátor a történetben, de az elején ő maga figyelmeztet, hogy nem minden narrátor megbízható. Megmondom, nem gondoltam volna, hogy erre gondol és ő is egy kicsit a megbízhatatlanok közé tartozik, de a végén annyira más jött ki az egészből, mint amire számítottam, hogy be kellett látnom, jogos volt a figyelmeztetés. Nem hazudott, csak saját szemszögéből mesélte el a történetet. Sőt, arra is figyelmeztetett, hogy ő nem egy pozitív főhős, és ne várjunk karakterfejlődést. Erre is csak legyintettem, mert milyen regény az, ahol nincs karakterfejlődés? Végül beigazolódott, hogy nem kellett volna legyintenem, a lány olyan maradt végig, amilyen az elején volt.


Visszagondolva, hihetetlen, hogy milyen kegyetlen tud lenni az ember, és mire nem képes, ha megalázzák és feldühítik. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ebből mennyi írható a mentális problémák számlájára és mennyi az, ami tényleg a személyiségének a része vagy szét lehet - e ezt a kettőt választani egyáltalán. Ezért (is) elég megterhelő a regény, sok benne a kimondottan kegyetlen tett, emocionális és fizikai síkon egyaránt.

Azt még megemlíteném, hogy több idősíkban játszódik a történet, azt hiszem három vagy négy is van, ez pedig időnként igen zavaróvá vált. Nehéz volt belőni, hogy hol is tartunk, még akkor is, ha a fejezetek elején fel volt tüntetve, viszont mivel sok minden történik, nehezen lehetett követni, hogy melyik idősíkban, mi történt adott pontig. Ebből adódóan néha a cselekmény is kusza, nem könnyű kibogozni, hol, ki, kivel, mikor, mit és ki ellen.
Viszont a stílust, jobban mondva az írásmódot ki kell emelnem. Raeder félelmetesen szövi egymásba a szavakat, néhol közelít a túlfogalmazáshoz, de nagyon vigyáz arra, hogy ne lépje át a határt.
A párbeszédek esetében is, hiába ugyanazokat a kifejezéseket, szófordulatokat használja, nem válnak sablonossá. Igaz, a szereplők sem nevezhetően éppenséggel annak.
Egy biztos, fontos mondanivalók bújnak meg a sorok között, a bántalmazással kapcsolatban ugyanúgy, ahogyan a LMBTQ közösséget érintő kérdésekben is. 
Nem mondom, hogy jó vagy szép (mert ilyen jelzőket erre egyszerűen nem lehet használni), de sötét, kitekert és nem igazán olvastam még ehhez hasonlót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)