John Green: The Fault in Our Stars (Csillagainkban a hiba)

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 

Nem igazán szeretek olyan könyvekről írni, amelyeket ennyire körülrajonganak, pusztán abból az okból kifolyólag, hogy nehéz olyat írni róla, amit nem ne írtak volna le előttem mások, a másik meg, hogy fennáll a veszélye annak, hogy mivel kicsit körülrajongják, túl nagy elvárásokkal indulok neki és csalódás lesz a vége a dolognak.

Hazel a segítő csoport gyűlésén találkozik a cseppet sem átlagos Augustusszal. A két fiatal lassan egyre közelebb kerül egymáshoz, de van - e remény két ilyen súlyos betegséggel küzdő személy számára?

Vesztettem már el hozzátartozót, aki rákkal küzdött, ennek ellenére nem voltam és most sem vagyok teljesen, apró részletekbe menően tisztában a betegséggel kapcsolatos tényekkel (mert nagyon fiatal voltam akkoriban), így valószínűleg fel sem tűnt volna, hogy jó pár dolog a könyvben nem valós, ha csak nem olvasom el a könyv végén bujkáló köszönetnyilvánítás - ami egyébként nem szokásom- még mielőtt nekiestem volna az olvasásnak.

Igaz, így kissé más szemmel olvastam a regényt, de ez nem változtatott a tényen, hogy tetszett, ámbár az előzetes véleményeknek megfelelő extázisfaktort nem érte el. Valószínűleg túl sokat vártam tőle. Félre ne értsétek, nem volt vele sok gondom, tetszett, csak nem ájultam el tőle.

Adott két fiatal, akik nem éppen hétköznapi körülmények között találkoznak és lesznek szerelmesek egymásba.

A szomorú az az egész történetben, hogy már az elején teljesen tisztában van azzal az olvasó, hogy hogyan is fog végződni a történet, ennek tekintetében pedig egyes mozzanatok sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak. Azonban a regény igazi sikere talán inkább a karakterekben rejlik. Nem olvastam még John Green-től, de az hamar kiderült ennek a könyvnek az alapján is, hogy nem sablon, hanem különleges karakterekkel dolgozik., sem Hazelre, sem Gus-ra nem illik igazán a hétköznapi jelző.

Mindkettejükben hatalmas a küzdeni akarás, az meg, hogy néha mélyebbre süllyednek, teljesen érthető az ő helyzetükben.

Ennek ellenére igyekeznek nem úgy élni az életüket, hogy az hamarosan véget ér, a környezetük azonban mindig emlékezteti őket az élet múlandóságára.

Igyekeznek kihasználni a lehetőségeket a teljes életre, megélni az érzelmek teljes skáláját, a szerelmet, mindent úgy, mintha teljesen egészségesek lennének mindketten.

Gus kettejük közül az, aki szeret fittyet hányni a tényekre és viccet csinálni mindenből, bár gyanítom ez csak egy önvédelmi mechanizmus esetében, így próbálja meg feldolgozni a vele történteket vagy legalábbis így igyekszik leplezni valós állapotát. 

Szívvel - lélekkel törődik barátaival, őket egyértelműen maga elé helyezi, Isaac-et még akkor is istápolja, mikor a fiút otthagyja a barátnője vagy mikor megműtik és teljesen elveszíti a látását.

Hazel ennyire nem fesztelen bár lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb szó, mindenesetre ő inkább  betegségének figyelembevételével él, bár ez adódhat abból is, hogy a nap minden percében szembesítve is van ezzel, nappal oxigénpalackja, amit folyamatosan magánál kell hordania, éjjel pedig lélegeztetőgépe formájában.Ennek ellenére, mint már az előbb is írtam igyekeznek megélni az első szerelem minden apró mozzanatát a maguk sajátos módján.

Ezért is gondolom, hogy ez a regény inkább egy romantikus történet. Persze, dráma is, hiszen a körülmények miatt rászolgál erre a jelzőre, sőt a vége is keserű, de ez már az elején is sejthető.

Azonban a hangsúly egyértelműen kettejük megismerkedésén és kapcsolatuk alakulásán van és ez határozza meg az egész cselekményt. A betegségük úgymond, csak mellékmotívumként szolgál, még akkor is, ha nagyban befolyásolja a végkifejletet.

Szerettem olvasni róluk, még akkor is, ha jó pár helyen sírásra görbült a szám. Az azonban biztos, hogy nem mindegy, az ember milyen hangulatban veszi kézbe és kezdi el olvasni kettejük megható történetét.

Nem vidám, de megható, romantikus lelkeknek kötelezően ajánlott.

A filmre kíváncsi leszek, és van egy olyan érzésem, hogy a zsepi ahhoz is elkel majd.