figyelmeztetés

A leírások olyan dolgokat is tartalmazhatnak, amik előrevetítik a könyvek történetének alakulását. Próbáltam minél kevesebb konkrétumot elárulni, de nem mindig sikerült, úgyhogy óvatosan olvassa, aki nem akarja előre tudni mi történik a könyvben.


2014. január 25., szombat

Elizabeth Chandler: Kissed by an Angel (Akit egy angyal megcsókolt) (Kissed by an Angel #1)

Ivy nehéz időszakot él át: anyja újra férjhez megy, de a lány nem érzi magát otthon az új családban. Aztán megismeri Tristant, akiben megtalálni véli élete szerelmét. Mikor a fiú tragikus balesetben meghal, a lány elveszti hitét az angyalokban. Ez megnehezíti, hogy Tristan, aki a védőangyala lesz, felvegye vele a kapcsolatot. A lány nem érzi a jelenlétét, és a fiú minden próbálkozása, hogy érintkezésbe lépjen vele, balul sikerül, ami csak erősíti a lány elutasító ítéletét. Tristan egy mellészegődő, kissé bohókás angyal segítségével próbál rájönni, hogy milyen feladat vár rá új szerepében.

Az egyszer biztos, hogy ennek a könyvnek nem éppen hétköznapi a története. Anno, még mikor magyarul megjelent szép borítóval, nagyon csábítgatott, azonban sorra érkeztek a cseppet sem magasztaló vélemények, úgyhogy letettem róla. Aztán van nekem egy olyan fogadalmam (illetve volt 2013-ban), hogy csak olyan könyvet olvashatok, ami fent van a virtuális olvasásra váró könyveim polcán, hogy fogyjanak végre. Azonban megszegtem a saját szabályomat , ezért a felügyeleti szerv aka Abstractelf (Always love a wild book) kirótta a büntetésemet ennek a könyvnek a formájában. Ennél tökéletesebb büntetést nem is választhatott volna.


Ivy megismerkedik Tristannal, az úszócsapat sztárjával. Bár sokáig tart neki, végül rájön, hogy nem közömbös a fiú számára, hisz az valahogy mindig ott terem és kihúzza őt a csávából.
Összejönnek és boldogok, egészen addig, amíg egy tragédia keresztül nem húzza számításaikat.

Óh, azok a drága angyalok! Imádom őket, legyen akár fekete szárnyuk, vagy fehér, legyenek szőkék vagy barnák vagy akár feketék. Azonban itt nem, hogy szárnyuk nem volt, hanem az én fogalmaim szerint nem is voltak angyalok. Azonban ne szaladjunk ennyire elébe az eseményeknek.
Eszembe sem jutott, hogy kifogok még egy olyan írót, akinek a regényei hasonlítanak L.J. Smith könyveihez, de Chandler sztorijai bizony több ponton is egyezést mutatnak. Nem kell megijedni, nem történetileg, hanem stílusilag. Vegyük csak alapul azt, hogy a mindössze 240 oldalas könyvet simán össze lehetett volna hozni fele ilyen hosszú terjedelemben is anélkül, hogy bármilyen lényeges mozzanat kimaradt volna.  Pontosan úgy, mint Smith a The Secret Circle c. trilógiájának esetében. Semmi olyan eget rengető nem történt, csak ide mentek meg oda mentek. Tudom, hogy egy első kötet esetében nem mindig történnek nagy dolgok, mert be kell mutatni a szereplőket meg a helyszínt, de ennyi körítés is felesleges, főleg ilyen minőségben. Példának okáért, a szereplők teljesen gyerekesen viselkedtek, olyan mértékben, amit a koruk egyáltalán nem indokolt volna.
Ami érdemi történés lett volna, azt kb. rögtön az elején részletekbe menően lelövi, úgyhogy, ha az előszót olvastad, gyakorlatilag olvastad az egész könyvet. Nem lenne gond egy kis izgalmas, az érdeklődés felkeltésére játszó előszó, de ne legyen már az, hogy ha elolvasod, akkor már tudod előre az egész cselekményt.

Az ember, ha kézbe vesz egy könyvet, azért joggal várhat el valamiféle struktúrát, gondolok itt a nagyobb egységek meglétére, mint bevezetés/előszó, világbemutatás, feszültség stb. Ennek jelen könyv esetében se híre, se hamva, 70%-ig szinte semmi említésre méltó nem történt. Nem sokkal a vége előtt olvashattunk valamit, ami egy kis jóindulattal akár fordulatnak is nevezhető, de utána visszasüppedtünk az unalomba.
Ejtsünk néhány szót a stílusról is, ha már merészeltem az elején  L.J. Smith-hez  hasonlítani. Afelett, hogy néhány mondat és párbeszéd elég sutára sikerült, még el tudtam volna siklani, afelett azonban már kevésbé tudtam szemet hunyni, hogy több helyen volt olyan érzésem, mintha kimaradt volna valami. Úgy tűnt, mintha az író írta volna az adott jelenet majd valamiért félretette a jelenet közepénél majd, mikor visszatért az íráshoz, teljesen máshol folytatta. Mindjárt mondok rá egy példát, hogy némileg érthetőbb legyen, mire is gondolok tulajdonképpen. Az anyja esküvőjén Ivy köszöntőt mond, de mielőtt elkezdené, Gregory szájon csókolja. Ezzel nem is lenne probléma, ha ez a drága ember nem a mostohatestvére lenne, és a csók nem az egész násznép előtt zajlana.  De amiért pont ezt a jelenetet emeltem ki példának, azért volt, mert a csók után hirtelen máshol vagyunk, mintha a csók meg sem történt volna, vagy teljesen rendben lett volna az egész, és Ivy már otthon zongorázik, mintha átsiklottunk volna egy rakat történés felett. Semmi reakciót nem láttunk. És ez csak az egyik ékes példája a "csodás" átcsatolásoknak.

A másik, ami miatt nagyon fogtam a fejem, az a karakterek kidolgozása volt, már ha ezt lehet kidolgozásnak nevezni. Két véglet volt: az irritáló és a semmilyen. Gregory és Suzanne előbbi, a többiek pedig utóbbi kategória elemeit gazdagítják.
Suzanne volt a legirritálóbb mind közül, de olyan szinten, hogy egy kis kanál vízben is képes lettem volna alkalomadtán megfojtani. Csak a Gregory-ra  (vagy éppen az aktuális, legközelebb eső random hímneműre) való nyáladzás kitette ideje 90% át, míg a maradék 10%-ban Ivy szerelmi életével volt elfoglalva. Összetett egy személyiség, mi?
Gregory meg simán csak egy p*cs volt. Bocsánat, de ezt nem tudom szebben kifejezni.
Ivy ugyan a semlegesen táborát erősítette, de az írónő nem mulasztott el egészen érdekes mondatokat a szájába adni, mint például, amikor megjegyezte, hogy nem is kellett volna hetekig magyaráznia anyjuk házasságát a kisöccsének, hanem egyszerűbb lett volna, ha koktélrákot dug a saját orrába.

Orrba dugva fejti ki jótékony, problémamegoldó hatását.
"Perhaps instead of trying to explain their mother’s marriage for the last three weeks, she should have just stuck some shrimp in her nose."

Igen, jól hallottátok/olvastátok. A koktélrák orrba való dugdosása köztudottan minden problémára gyógyír. Nem tudtátok? Ejnye, hát hol éltetek ti eddig? De ez még nem a fekete leves. Az csak most következik, és ezzel rátérnék a fő problémámra, az angyalokra.

Azzal kezdtem a bejegyzést, hogy  ezek a lények, amik itt szerepeltek, az én olvasatomban nem is angyalok., és ez tényleg így is van.
Elég sok fantasyt tudhatok már magam mögött, sőt néhány filmbe is belefutottam az évek során, éppen ezért merem kijelenteni, hogy az angyalok szerintem nem ilyenek. Az én szememben ezek a könyvben szereplő állítólagos szárnyasok nem voltak mások, mint szimpla összezavarodott szellemek vagy maximum valamilyen fura angyal/szellem hibridek. Voltak angyalszerű tulajdonságaik, mint például, hogy rendelkeztek küldetéssel, ilyet már láttunk az Angyalsors trilógiában is, szóval ez még rendben is van. Azonban az, hogy ez már valamilyen befejezetlen ügy, már inkább szellemes vonás és nem vicces értelemben.
A másik jellemző, hogy bele tudtak "szállni" mások testébe, ez is olyan kétesélyes jellemző. Persze, ezt is láttuk angyaloknál, elég csak Castiel nevét felhoznunk a Supernatural c. sorozatból, de a szellemekre is jellemző ez a beleköltözős dolog, ahogyan az is, hogy keresztülnyúlnak az élőkön, ergo nem tudnak megfogni dolgokat.
Szóval minden jóindulattal sem tudtam rájuk azt mondani, hogy ezek minden kétséget kizáróan angyalok lennének. 

Az meg a hab a tortán vagy a cseresznye a hab tetején, hogy cselekmény a végén természetesen akkor van elvágva, amikor végre történne valami.
Azt nem mondom, hogy meglepő volt, amire a végén rájöttek (mert ez már az elején is tök egyértelmű volt), de legalább elkezdődött valami mozgolódás.
És, hogy elolvasom - e a folytatást? Ha szerencsém van , és képes vagyok kordában tartani az olvasókámat, akkor nem, mert nem lesz szükségem újabb büntetésre. Ráadásul, ahogy olvasgattam a véleményeket, a folytatások még az első rész színvonalát sem érik el.
Akinek tetszett Smith stílusa, annak viszont bátran merem ajánlani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)