Layla Hagen: Withering Hope

Aimee esküvője tökéletesnek indult. A ruha, a vőlegény és a helyszín is - az idilli Brazil farm - mind tökéletesek.

De Aimee tervei megsemmisülnek, mikor a magánrepülő, ami Amerikából vitte volna őt vőlegényéhez a tanyára, elromlik út közben és a pilótának kényszerleszállást kell végrehajtania az Amazonas esőerdő szívében.

Mivel nincs elérhető civilizáció a közelben, így Aimee és a pilóta, Tristan egyetlen reménye, hogy megmentik őket.

A halvány remény azonban lassan eltűnik és a kétségbeesés veszi át a helyét, mert a halál számos formában leselkedik rájuk a dzsungelben: éhezés, fertőzések és vadállatok személyében.

Ahogy Aimee és Tristan a túlélésért küzdenek, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Rájönnek, hogy a régi, múltbeli, fájdalmas emlékek legyőzése sokkal több bátorságot igényel, mint az esőerdővel való küzdelem. 

Vőlegénye iránt érzett odaadása ellenére, Aimee nem tudja leplezni Tristan iránt táplált érzéseit, a férfi iránt, aki szépen lassan a minden lett számára. Sok mindent elrejthetsz az őserdőben, de a hazugságokat  és a szerelmet nem.

(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Ez a regény azok kevés könyvek közé tartozik, amelyeket szimplán, véletlenszerűen a fülszövege alapján választottam ki. Az írónő neve tök ismeretlen volt számomra, a borítót sem nevezném kiemelkedőnek, de néha kellenek az ilyen élmények is.

Aimee épp vőlegényéhez tart a saját esküvőjére, mikor a magángép lezuhan. Ő és a pilóta, Tristan a brazíliai őserdő kellős közepén ragadnak. Minél több idő telik el, annál kevesebb a reményük, de nem adják fel. Ráadásul elvonulva a világtól sok mindenre ráébrednek.

Kellemesen csalódtam a regényben. Nagyon izgalmas olvasmánynak bizonyult, amit nagyon nehezen tudtam letenni, mikor eljött az ideje (pl. mikor az orvosnál pont akkor hívtak be, mikor Aimee-t valami bokán harapta, így alig vártam, hogy végezzek és kiderüljön, hogy mi is történt.), pedig nem sokban különbözik egy átlagos "túlélő" történettől, de mégis volt benne valami, ami miatt szinte letehetetlenné vált. 

Először is az tetszett, hogy nem volt elhúzva a dolog felesleges részletek elmesélésével. Hónapok teltek el a történet ideje alatt, de ismétlődés nem nagyon fordult elő. Kiemelte az írónő (de nem hirtelen, hanem szépen elővezetve) a veszélyes helyzeteket, amik lépten - nyomon felbukkantak és kissé kiszámíthatatlanná tették a cselekményt (az elővezetés ellenére), mint pl. a fürdővízből kicsusszanó kígyó vagy épp a kerítése belül talált lábnyomok és annak következményei.

Szóval nem lehetett tudni, mi lesz a következő borzalom, amivel majd szembe kell nézniük. Azonban emellett több sem akart lenni, mint ami valójában - egy romantikus regény kissé extrém körülmények között, rendhagyó helyszínen.

Forrás: gretabooklovers.blogspot.com

Olyan szépen fokozatosan alakultak ki az egymás iránt érzett érzelmeik, szinte észrevehetetlenül. Persze, ebben az is benne volt, hogy teljesen egymásra voltak utalva, de az is igaz, hogy bajban lehet igazán megismerni a másikat. Ez utóbbi kijelentés mindkét szereplőre igaz. Tristan hiába Aimee sofőrje évek óta, nem sokat beszélgettek. A férfi tipikusan a megközelíthetetlen típusa de a dzsungelben nem érvényesek az átlagos szabályok, így szépen , lassan megnyílik és felfedi a lány előtt sötét titkait.

Tetszett az is, hogy ez a kemény pasi ilyen szinten képes volt megtörni és sérülékennyé válni. Természetesen nem az tetszett, hogy szenvedett, hanem az, hogy felvállalta a hibáit, a gyenge pontjait és nem félt kimutatni az érzéseit, még akkor is ha ez a félelem volt. Aimee meg a sztereotípiákkal ellentétben egy egész belevaló csajnak bizonyult, nem félt a kétkezi munkától (csak a bogaraktól és hüllőktől), kivette a részét mindenből.

A kedvenc jeleneteim közé tartozott, amikor Tristan íjjal lőni tanított a lányt vagy amikor Aimee éjszakánként őrizte a férfi álmait. Volt pár nagyon vicces, nagyon félelmetes és néhány igen megható jelenetük is.

Tökéletesen feltalálták magukat a dzsungelben, a semmiből egész kis birodalmat hoztak létre maguknak a repülő körül. Jó, bevallom, hogy ebbe a részébe simán bele lehetett volna kötni, még akkor is, ha számításba vesszük Tristan katonai múltját. Azért a semmiből ilyen zuhanyzót meg minden ilyen hasonló használati tárgyat összehozni, nem hiszem, hogy egy átlag ember meg tudna valósítani adott körülmények között. A kerítés építése még hagyján, bár az is valószínűleg csak a saját lelkük megnyugtatására szolgált, mert, hogy a vadállatokat nem tartotta kívül és nem védte meg őket tőlük, az tuti.

A betegségeket, fertőzéseket is egész jól megúszták, kivéve persze a végét. Szóval nem mondom, hogy 100%-ig reális volt, de nem is igényeltem. Egyrészt tudom, hogy én rohadtul nem lettem volna képes még ennyire sem, másrészt pedig az a lényeg, hogy beszippantott a sztori és így nem érdekelt.

Nagyon kellemes csalódás volt, egy igazi, kikapcsolódásra alkalmas gyöngyszem ez a regény.