figyelmeztetés

A leírások olyan dolgokat is tartalmazhatnak, amik előrevetítik a könyvek történetének alakulását. Próbáltam minél kevesebb konkrétumot elárulni, de nem mindig sikerült, úgyhogy óvatosan olvassa, aki nem akarja előre tudni mi történik a könyvben.


2016. március 28., hétfő

Katherine Rundell: Rooftoppers

Mindenki úgy gondolja, hogy Sophie árva. Igaz, tényleg egyetlen jelentés sem támasztja alá, hogy volt más női túlélő a kis Sophie-n kívül, aki egy elsüllyedt hajóról menekült meg és egy cselló tokban ringatózott az csatornán. Azonban Sophie emlékszik anyjára, ahogy segítségért integetett. Gyámja azt mondja neki, hogy szinte lehetetlen, hogy anyja még életben van, de ez a szinte azt jelenti, hogy nem teljesen lehetetlen. Soha nem szabad figyelmen kívül hagyni az eshetőséget. Mikor a gyermekejóléti szolgálat gyámját azzal fenyegeti, hogy árvaházba küldik Sophie-t, a lány a saját kezébe veszi a irányítást és Párizsba megy, hogy megkeresse anyját. Az egyetlen nyomon indul el, ami birtokában van, egy csellókészítő címén. Kerülvén a hatóságokat találkozik Matteoval és a ő kis háztetőn élő társaságával  - gyerekek, akik gyakorlatilag az égben élnek. Együtt fésülik át a várost Sophie anyját keresve, mielőtt elkapják őt és visszaküldik Párizsba, és legfőképpen mielőtt elveszíti a reményt. 
(A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Nagy ritkán szoktam csak middle grade korosztálynak szóló könyveket olvasni, de ez kíváncsivá tett, úgyhogy kivételt tettem.
Sophie-t az a férfi neveli egészen sajátos elvek alapján, aki kimentette a pár hónapos kislányt a tengerből egy elsüllyedt hajó egyetlen túlélőjeként. A kislány nem emlékezhet szüleire, ráadásul ő volt a szerencsétlenség egyetlen túlélője, ennek ellenére meg van győződve róla, hogy édesanyja él, és azért, hogy megtalálja, bármeddig képes lenne elmenni. Így kerül el Párizsba, ahol összeismerkedik a tetőkön élő, furcsa életmódot folytató Matteoval, aki talán segíthet rábukkanni édesanyjára.

Ahhoz képest, hogy middle grade regény, és ráadásul még történelmi is, egészen jó volt.  Jó pár logikai baki akadt benne, de talán én, felnőtt fejjel jóval érzékenyebb vagyok az ilyen jellegű hibákra, mint a célközönség, a 10 - 12 éves korosztály. Olyan részleteken akadtam fenn, minthogy egy csomó dolog iszonyatosan le be van harangozva, de végül nincs benne olyan nagy szerepe. Ilyen például a pályaudvarnál tartózkodó banda, akiktől mindenki retteg és fél, míg végül egy 2 srácból és 3 lányból álló kis csapat simán, majdnem hogy minden erőfeszítés nélkül leveri őket.

Egyébként aranyos történet egy kislányról, aki ragaszkodik az elképzeléseihez, igazához és nem nyugszik, amíg meg nem valósítja vagy éppen be nem bizonyítja azokat.
Nem vagyok most teljesen képben a korai pszichológiával, azzal, hogy mennyire valós az, hogy pár hónapos korunkból ilyen élénk emlékképek maradnak meg (ezt a részét sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, de nem tartom valószínűnek), így talán attól, hogy Sophie emlékszik rá, hogy anyja a hajón volt, habár minden bizonyíték ellene szól, kap a történet egy kis misztikus, mesés jelleget. A lánynak senki sem hisz igazán, még saját gyámja sem, de szereti őt annyira, hogy segít neki az ügy végére járnia, még akkor is, ha szerinte negatív eredménnyel zárul majd. Tisztában van vele, hogy ha nem segít a lánynak, az akár bele is őrülhet, olyan rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy édesanyja igenis él.

forrás: goodreads.com
A Matteoval való kapcsolata is érdekes. Sophie viszonylag a külvilágtól elzárva nevelkedett, ám kettejük közül mégis ő volt a nyitottabb. A fiút, akiről szinte azt sem lehet biztosan tudni, hogy mennyi idős, az önálló, tetőkön való élet nagyon megedzette. Szigorú, saját maga által felállított szabályok szerint él, amiket sosem szeg meg. Így tudott ilyen sokáig egyedül is életben maradni.

Nagyon aranyosak voltak, ahogyan lassan összebarátkoztak, és Matteo segített a lánynak, bár ez inkább csak a regény vége felé volt igazán jellemző, mert addig főleg azzal voltak elfoglalva, hogy megismerjék a "fenti" világot. Erre az időre Sophie teljesen felszabadult, szinte meg is feledkezett a gondjairól és eredeti céljairól, egy kis ideig igazán élvezhette az életet. A kedvenc részem a két tető között kifeszített kötélen való egyensúlyozásuk volt. Kicsit irigyeltem őket, illetve azt, amit átéltek és azt, amire ehhez szükségük volt. Sophie-nak feltétlen bizalommal kellett viseltetnie Matteo iránt, biztosnak kellett lennie abban, hogy bármi történjék is, a fiú nem hagyja, hogy lezuhanjon vagy bármi baja essen, miközben kettejük helyett egyensúlyozott. Matteonak pedig végtelen magabiztosságra volt ehhez szüksége, és felelősségtudatra, hiszen tisztában kellett lennie azzal, hogy egy másik ember gyakorlatilag az életét adja a kezébe azzal, hogy hagyja, hogy a fiú egyensúlyozza magukat több tíz méter magasban egy szál kötélen. Valami olyan egységben voltak ők ketten, ott, hogy az szinte felfoghatatlan. Sokan sok mindent megtennének azért, hogy átéljék azt, amit ez a két gyerek ott fenn, azt a bizalmat, felelősségtudatot meg azt az érzést, amit ez magával hoz. És ne felejtsük el azt, hogy 11-12 éves gyerekekről beszélünk, ezen érdemes elgondolkodni. Tudom, hogy ez csak egy kitalált történet, de , de akkor is!

Persze Sophie a magányos pillanataiban folyamatosan a következő lépésen gondolkozott, amivel közelebb kerülhet anyja megtalálásához.  A "nyomozás" része - már ha ezt lehet annak nevezni - nem volt rossz. Tetszett, hogy a lányt, a  zeneszeretete vezérelte a nyomozás során, illetve az, hogy tudta, ez az egyetlen közös pont, amint elindulhat.
Lépésről lépésre haladt előre az úton, míg végül szépen összeállt a kép és helyére kerültek a dolgok, de ehhez kellett a már az elején is elemlített mesés jelleg, ami lehetővé tette a csodával határos dolgokat is.
Összességében egy aranyos kis történet, néhány igen erős jelentéssel bíró jelenettel.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ki vele, mi nyomja a szívedet? ;)