Cathy Glass: Damaged

Habár Jodie mindössze nyolc éves, végtelenül erőszakos, agresszív és nagyon sok befogadócsaládnál járt már. Az utolsó esélye Cathy Glass. A Szociális szolgálat erősen javasolja Cathynek, hogy vegye magához a gyermeket. Jodie szokatlan viselkedése négy hónap alatt már 5 befogadó személyt eltántorított a feladattól. Minden fenntartása ellenére Cathy úgy dönt, magához veszi a lányt, hogy megvédje az intézetbe kerüléstől. Jodie érkezése utáni első tette, hogy tiltakozásként székletét magára kenve gonosz mosollyal próbálgatja Cathy-t. Cathy gyermekeit rugdossa, majd első éjjel a nő Jodie-t vérben ázva találja, csuklóját felvágva vérét arcán szétmaszatolva. Ahogy Jodie bízni kezd Cathy-ben, viselkedése javulni kezd. Idővel, gyermeki ártatlansággal beszél arról, hogy szülei miként bántalmazták. Egyértelművé válik, hogy Jodie szülei egy pedofil társaság tagjai, aminek egyértelmű jeleit sem a szomszédok sem a szociális szolgálat nem érzékelte. Sajnos Jodie egyre zárkózottabbá válik, és egyértelmű, hogy pszichiátriai kezelésre szorul. Cathy szorgalmazza, hogy a szociális szolgálat finanszírozza ezt, azonban ehelyett úgy döntenek, hogy elveszik tőle a kislányt és egy bentlakásos intézetbe helyezik át. A pedofil kör vizsgálat alatt áll, és igazságot szolgáltatnak az üggyel kapcsolatban, ennek ellenére Jodie jövője továbbra is bizonytalan. Cathy ígéretet tesz, hogy a lány mellett áll, bármi is történjen - szeretete az elhagyott kislány iránt végtelen. 

 (A fülszöveg saját fordítás, nem a hivatalos verzió!)

Túl sok cuki és aranyos könyvet olvastam az utóbbi időben, így szükségem volt  valami komolyabb olvasmányra, így esett a választásom Cathy Glass egyik regényére.

Cathy ideiglenes befogadószülő, rászoruló gyermekeknek nyújt otthont, amíg életkörülményeik nem rendeződnek vagy döntés nem születik ügyükben.

Jodie nyolc éves kislány. Cathy régóta fogad be gyerekeket, de ilyen nehéz esettel még nem volt dolga. A Jodie-val töltött idő alatt sok mindent átértékel, többek között azt is, hogyan tovább.

Cathy Glass munkásságára még akkor találtam rá, amikor Torey Hayden könyveihez hasonló olvasnivalót kerestem. Kettejük közt annyi a különbség, hogy ha jól emlékszem, Hayden pszichológusi végzettséggel rendelkezett, Cathy pedig ilyen szempontból képzelten, de sokévnyi tapasztalattal a háta mögött igyekszik minden tőle telhetőt megtenni a rábízott gyermekekért, jelen esetben Jodie-ért.

Emlékszem, Hayden történetei sem piskóták, de Glass sem maradt le tőle sokkal.

Jodie esetében  az embernek a gyomra felfordul, ahogyan szépen lassan kiderül, hogy mi is okozza a kislánynál ezt a végtelenül agresszív viselkedést. Másokkal szemben rettenetesen bizalmatlan, rúg, üt, folyamatosan káromkodik, igyekszik irányítani, kontrollja alá vonni a helyzeteket. Persze, nem csoda, hiszen alkoholista az apja és egyéb problémák is akadnak a családban. Egy ideiglenes családnál sem maradt meg hosszabb ideig, így került végső mentsvárként Cathy-hez.

A lehihetetlenebb az volt az egész sztoriban, hogy van egy nyolc éves kislány, aki, ha jól emlékszem talán két éves kora óta szerepel a veszélyeztetett gyermekek listáján, és a 6 év alatt mégsem akadt senki, aki elgondolkozott volna azon, vagy utánanézett volna annak, hogy mik lehetnek viselkedésének  kiváltó okai.

Eszükbe sem jutott, hogy ezt a szerencsétlen kislányt valami hatalmas trauma érhette és annak hatására reagál így bizonyos dolgokra, helyzetekre, nem pedig személyiségénél fogva ilyen. Cathy végtelen türelmének és tapasztalatának köszönhetően nyílik meg a kislány annyira, hogy ha nem is szándékosan, de elmondja, mi is történt vele. Csak véletlen elszólásokból vagy őszinte megnyilvánulásokból (szinte a legváratlanabb pillanatokban) lehetett összetenni a képet, ami szimplán szólva is borzalmas. Pedofília, gyermekpornográfia, szexuális bántalmazás és ez csak egy pár téma azok közül, amit érint a történet.

Félelmetes volt látni, hogy a kislány, aki ilyen körülmények között nőtt fel, mennyire természetesnek vette azokat a viselkedésformákat, amiket tanúsított. Teljesen hétköznapi hangnemben, csevegés szinten mesélt arról, hogy melyik családtagja vagy éppen a család barátja mit csinált vele, ki nézte őket közben, ki fényképezett és milyen körülmények között történt mindez. Gusztustalan, perverz és beteg dolgokról számolt be úgy, mintha csak a vacsora menetét mesélné el, mert benne nem épült ki annak az érzete, hogy ez nem hétköznapi és könnyed beszédtéma.

Cathy olyan biztonságos hátteret nyújtott a kislánynak, szabályokkal, elvárásokkal, ami az ilyen fiatal gyermekek esetében elengedhetetlen a fejlődésükhöz és az érzelmi biztonságuk kialakulásához, ám Jodie ezekkel sem tudott mit kezdeni. Ahogy egy picit is biztonságban érezte magát, tudatalattijából elkezdtek előbukkanni az emlékek, amiket agya védelmi mechanizmusának következtében addig a pontig elzárt, hogy megóvja a következményektől. Ám onnantól, hogy ezek az emlékek előjöttek, csak romlott a helyzet, hiába lépett előre más területen, a feltörő emlékképek következtében kialakuló dührohamok és hisztériás rohamok nem tettek jót neki. Ekkor kezdte váltogatni a személyiségeket is, amit még nehezebb volt kezelni.

A regény egyébként tökéletesen lefestette, hogy milyen hiányos is a gyermekvédelmi rendszer (nyilván a regény nem egy mai történet és azóta javulhattak, sőt, biztos, hogy javultak a körülmények, de akkor is megdöbbentő). Elég csak egy lusta vagy hanyag szociális gondozó, aki nem akar segíteni a rászorulókon, hanem csak túl akar esni a feladatokon, mint pl. Eileen. Vagy valaki, aki lusta volt végigolvasni Jodie hosszú aktáját. A legdurvább persze az az egészben, hogy egyáltalán nem kitalált történet, hanem megtörtént eset leírása. 

Hayden könyveitől még abban is különbözött, hogy ott a végén láttam némi reményt, itt viszont nem sok maradt Jodie számára, természetesen önhibáján kívül. Bár ez a remény nélküli befejezés eredhet a háttértörténetből is, lehet, hogy az írónő többi regénye nem így végződik.

Megmondom őszintén, nagyon lehangolt a vége, még rátett egy lapáttal az is, ami kiderült a kislányról. Elkeserítő, hogy vannak ilyen emberek és meg mernek tenni ilyeneket, ami viszont még elkeserítőbb, hogy sokszor ezek a tettek büntetlenül maradnak.

Csak annak ajánlom, akinek erős a gyomra és bírja az érzelmileg nagyon megterhelő történeteket.