Először is szeretném elmondani, hogy ez nem egy olyan könyv, aminek az értékelését számokba
fogom tudni önteni. Olyan hülye érzés fog el annak tudatában, hogy hármast vagy négyest vagy ötöst kéne adnom rá(egyébként nem lenne nehéz, mert csak egyetlen "osztályzatot" kaphatna). Valahogy nem visz rá a lélek, hogy összehasonlítsam egy boltkóros résszel, vagy egy Burokkal. Pedig azok is remek könyvek, csak másképpen.
Meg egyébként is, hogy ír az ember jellemzést, értékelés egy olyan könyvről, aminek a végén, olvasás közben patakokban folynak a könnyei, utána meg egyszerűen csak nem jut szóhoz?
"Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon”jár,a középső lány súlyos leukémiás,akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív;a húg, Anna pedig -a tudomány jóvoltából – eleve azért született,hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit,hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött,minden megbolydul. A lelki örvénnyel egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet, és annak elveszettnek hitt kedvesét is..."
Szívszaggató, megindító történet egy, egyáltalán nem hétköznapi témáról. Egy 13 éves kislány küzdelme tulajdonképpen a saját testéért, a család reakciója erre a lépésére, és arra, ahogyan ez megváltoztatja egész életüket.
A történetet több ember szemén keresztül ismerhetjük meg: apa, anya, Jesse a legidősebb testvér, Anna, az ügyvéd, és az ügyvéd szerelme mind mind elbeszélők. Egyedül a beteg, Kate nem. Talán azért, mert ő az események hálójának középpontja, a vele történtektől és az ő döntéseitől függ mindenki, és fordítva, a többiek tetteitől, döntéseitől, főleg Annáétól függ az ő életének alakulása.
A legkevésbé volt szimpatikus az anyuka karaktere. Könnyű hamisan ítélkezni felette a viselkedéséért, az az egy viszont a javára írható, hogy ha későn is, de ráébredt a hibáira.
Az apa személyében azt tetszett, hogy az anyukával ellentétben azért próbálta Anna érdekeit is figyelembe venni, és teljes értékű, döntésképes személyként kezelte a kislányt, még akkor is, ha ezt nem mondta ki.
Jesse meg egyszerűen csak Jesse, akit kicsit elhanyagoltak, és bármi amit tett, csak
azért volt, hogy felhívja magára a figyelmet és valaki figyeljen rá is.( én úgy éreztem, hogy nem mindig volt vele tisztában, hogy mit miért tesz) Viszont az kiderült (legalábbis számomra), hogy a húgait, annak ellenére, hogy miattuk lett háttérbe szorítva, nagyon szerette.
A történet vége olyan fordulatokat hoz, amikre nem számítunk. De nagyon nem. Ez a befejezés őszintén szólva meg sem fordult a fejemben. Talán éppen ettől volt ekkora hatása.
Meg merem kockáztatni, hogy ez az a könyv, ami mindenkiből kivált valamilyen érzést a végén.
Állítólag film is készült belőle, de más a befejezése, mint a könyvnek. Egy próbát azért megér.
fogom tudni önteni. Olyan hülye érzés fog el annak tudatában, hogy hármast vagy négyest vagy ötöst kéne adnom rá(egyébként nem lenne nehéz, mert csak egyetlen "osztályzatot" kaphatna). Valahogy nem visz rá a lélek, hogy összehasonlítsam egy boltkóros résszel, vagy egy Burokkal. Pedig azok is remek könyvek, csak másképpen.Meg egyébként is, hogy ír az ember jellemzést, értékelés egy olyan könyvről, aminek a végén, olvasás közben patakokban folynak a könnyei, utána meg egyszerűen csak nem jut szóhoz?
"Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon”jár,a középső lány súlyos leukémiás,akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív;a húg, Anna pedig -a tudomány jóvoltából – eleve azért született,hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit,hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött,minden megbolydul. A lelki örvénnyel egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet, és annak elveszettnek hitt kedvesét is..."
Szívszaggató, megindító történet egy, egyáltalán nem hétköznapi témáról. Egy 13 éves kislány küzdelme tulajdonképpen a saját testéért, a család reakciója erre a lépésére, és arra, ahogyan ez megváltoztatja egész életüket.
A történetet több ember szemén keresztül ismerhetjük meg: apa, anya, Jesse a legidősebb testvér, Anna, az ügyvéd, és az ügyvéd szerelme mind mind elbeszélők. Egyedül a beteg, Kate nem. Talán azért, mert ő az események hálójának középpontja, a vele történtektől és az ő döntéseitől függ mindenki, és fordítva, a többiek tetteitől, döntéseitől, főleg Annáétól függ az ő életének alakulása.
A legkevésbé volt szimpatikus az anyuka karaktere. Könnyű hamisan ítélkezni felette a viselkedéséért, az az egy viszont a javára írható, hogy ha későn is, de ráébredt a hibáira.
Az apa személyében azt tetszett, hogy az anyukával ellentétben azért próbálta Anna érdekeit is figyelembe venni, és teljes értékű, döntésképes személyként kezelte a kislányt, még akkor is, ha ezt nem mondta ki.
Jesse meg egyszerűen csak Jesse, akit kicsit elhanyagoltak, és bármi amit tett, csak
azért volt, hogy felhívja magára a figyelmet és valaki figyeljen rá is.( én úgy éreztem, hogy nem mindig volt vele tisztában, hogy mit miért tesz) Viszont az kiderült (legalábbis számomra), hogy a húgait, annak ellenére, hogy miattuk lett háttérbe szorítva, nagyon szerette.A történet vége olyan fordulatokat hoz, amikre nem számítunk. De nagyon nem. Ez a befejezés őszintén szólva meg sem fordult a fejemben. Talán éppen ettől volt ekkora hatása.
Meg merem kockáztatni, hogy ez az a könyv, ami mindenkiből kivált valamilyen érzést a végén.
Állítólag film is készült belőle, de más a befejezése, mint a könyvnek. Egy próbát azért megér.
Hello. Nem tudom megállni komment nélkül, ezt nem lehet.
VálaszTörlésEgyértelmű miért akartam elkezdeni olvasni. Szeretem azokat a könyveket amik megfognak. Ez ne csak megfogott, hanem magával ragadott, egy kis csőbe szorított. Úristenem.
Remélem nem nagyon zavar, ha leírom, mi a véleményem a könyvről, jó sok töltelék szöveggel, ezt nézd el nem vagyok nagyon lényegre törő.
Az a vicces, hogy a neten találtam egy olyan fimet, még régebben, amikor még nem jártam erre, hogy "My sister's keeper", jó van, mondtam, ismertetője jónak tűnt, hagyj legyen a gépemen. És ott volt az a 1,5 Gb, mindvégig meg akartam nézni, de aztán jól van, majd máskor, aztán letöröltem. Nah, ennek örülök. Előbb a könyv, utána a film.
Kb. hajnali négyig olvastam, tesóm szépen megvette nekem. Olvastam, olvastam, néha leraktam, átgondolni néhány dolgot. Rosszul tettem, néha a hideg futkosott a hátamon. Fájdalmasan szívbemarkoló volt.
A hosszabb beszélgetések végén, mindig volt egy feszültségfokozó, vagy elgondolkodtató mondat. Például, gondolok itt a keresztrejtvényes részre, a "négybetűs, utolsó betűje A" és ott a Sara és Anna konfliktusa, elvégre csak Saraé, mert Anna, akkor is csak segíteni akar neki enyhíteni a fájdalmát. És kimondja a nevét. Na ilyenekre gondoltam, ezt a drámai hangot, nagyon jól meg tudja ragadni Jodi Picoult.
A vége, hát nem erre gondoltam, vagyis csak a végkimenetele lett ugyanaz, de nem így. Itt még nem sírtam, de tényleg. Na de amikor jön az a három oldal, az utolsó három oldal.... Hogy bír egy ember így bánni a szavakkal? Hogy közben már nekem fáj? Egyszerűen hajnali négykor, a fürdőben, zokogtam, közben pulcsimmal tompítottam a hangokat nehogy be lehessen hallani.
Szóval így összevetve, nem is tudok belegondolni mikor fogok még egy ilyen jó könyvet olvasni. Örülök, hogy van ez a blogod, különben egy csomó jó könyvet nem vettem volna észre... Jó idáig még csak kettő, de na.
Szia! :)
VálaszTörlésElőször is, nagyon jól tetted, hogy előbb olvastad ki a könyvet, minthogy megnézted a filmet. Elárulom ugyanis, hogy a film vége teljesen más. Pont a lényeget változtatták meg a filmben.
Valóban nagyon el tudja találni Picoult a hangnemet, és az időzítés is mindig jó.
Az biztos, hogy aki nem érez valamit a végén, az joggal nevezhető érzéketlennek. Nekem is úgy folytak a könnyeim, hogy alig bírtam elolvasni az utolsó oldalakat.
Van még egy - két hasonló könyv a blogon és még szándékozom is hasonlóakat olvasni, úgyhogy remélem te is találsz még magadnak olyat, ami tetszik :)
Egyébként meg máskor is szívesen várom a véleményedet. :)